…hangzik el a Nem vagyok boszorkány egyik jelenetében, aztán a film be is mutatja, hogyan lesz egy egyszerű kisgyerekből multifunkciós boszorkányként pénzcsináló eszköz a helyi Döbrögi kezében.
Nem is az a furcsa, hogy Afrika egyes részein – filmünk esetében egészen pontosan Zambiában – hisznek az emberek a boszorkányokban, hanem az, miként tudják ezt a jelenséget minden spirituális mivoltától megfosztani, pénzéhségtől vezérelve visszaélni a helyi hagyományokkal, és modernkori rabszolgasággá silányítani azokat.
Mondhatnánk, hogy a kis Shula rosszkor volt rossz helyen, de még ez sem igaz. Az egyik helyi asszony nehezményezi, hogy a kislány jelenlétében megbotlott, egy másik férfi álmában végtaglevágós gyilkosként látta Shulát, ebből a képletből pedig Zambiában egyenesen arányosan következik, hogy a kislány bizony boszorkány. De nem a Roxfortba viszik, hanem a helyi boszorkánytáborba, ahol óriási flexipórázként egy nagy orsóhoz kötik, majd neki adják a döntés jogát: ha elvágod a kötelet, kecskévé változol, ha nem, akkor lehetsz velünk boszorkány. Egy kilencéves agyában valószínűleg a kecskelét nem kecsegtet túl sok jóval, így magán hagyja a szalagot, ami egyébként azért kell, nehogy elrepüljenek a boszorkányok és nekiálljanak embereket enni. A turistariogató magyarázat mögött pedig ott a valódi ok: a szalagok óriási rabszolgaláncok. A boszorkányok pedig igencsak hasznosak tudnak lenni, főleg ha egy olyan ember kezébe kerül az orsó vége, mint Banda úr, aki széleskörű boszorkányszolgáltatásokat ígér jó pénzért, ha kell esőt csiholtat Shulával, de élő hazugságvizsgálóként is bevethető.
Rungano Nyoni első filmje nem hiába tarolt Európa különböző filmfesztiváljain: Cannes-ban debütált, a brit BAFTA-n a legjobb elsőfilmes díját kapta, ráadásul a budapesti Titanic Filmfesztivál fődíját is elvitte. Remek érzékkel vegyít különböző elemeket: a tradíciót a modernnel, a mesét a dokumentumfilmmel. Az előbbivel különösen találó kontrasztokat alakít ki: a tetőtől talpig tradicionális boszorkányruhába öltöztetett Shula okostelefonon csörög rá nagymamájára, hogyan is kell tolvajt fogni, a sztyeppéken guruló szekérről pedig popsláger üvölt afrikai módon újraértelmezve az autórádió szót. Közben pedig néha olyan, mintha egy dokumentumfilmet néznénk egy helyi törzs szokásairól, szatírával és mesével keverve. Nagyon jól eltalált ötvözet ez, a kis Shula kalandjait nézve elsőként meseként is értelmezhetjük a történetet, miközben a sokszor már-már fekete komédiákat idéző pillanatok ki-ki zökkentenek belőle, hogy aztán végül a kegyetlen valóság talaján érjünk a kelleténél nagyobb puffanással földet. Közben abszolút átélhető Shula nézőpontja: a kislány a legzseniálisabb arcokkal adja a környezete tudtára, hogy ő bizony nem érti, mi a fene történik körülötte. A cselekmény előrehaladtával viszont egyre jobba felfogja, miféle gépezetbe került bele – ahogyan vele együtt mi is. A keserédesen induló történet így lesz sokkal inkább keserű, mint édes, egy sor aktuális kérdést boncolgatva: a nők kizsákmányolása, a hagyományokkal való visszaélés és a gátlástalan haszonszerzés.
A kígyó ölelését is fényképező David Gallegos kolumbiai operatőr remek érzékkel viszi vászonra a történetet: a záróképek különösen emlékezetesek, ráadásul az afrikai táj nem épp legszebbik arcából is képes gyönyörű képeket kihozni. Szembetűnő az is, hogy sokszor a képkereten kívül történik az akció, kíváncsiságba hajtva ezzel a nézőt.
A rabszolgák Nyoni filmjében nem láncot viselnek, egy mítosszal kötik őket gúzsba, a póráz pedig az állam embereinek kezében van. „A kormány harcosai vagyunk, már megszoktuk, és nem fáradunk bele” – éneklik az asszonyok himnuszukat köszöntő gyanánt Shilának. A Nem vagyok boszorkány egy univerzális társadalomkritika, amely nem csak az afrikai országokra vonatkoztatható, hanem áttételesen bármely elnyomó és kizsákmányoló rendszer gusztustalanságait bele lehet látni.
