Ari Folman ismét megcsinálta: a Libanoni keringő rendezője érzékeny és kreatív animációs filmben idézi meg Anne Frank emlékét, miközben a társadalmi emlékezetről és a képzelet hatalmáról is elmélkedik.
Anne Frank Iskola, Anne Frank híd, Anne Frank Színház – sorolja a film több pontján Amszterdam nevezetességeit a valóságban megelevenedő Kitty, a naplóban szereplő fiktív levelek címzettje, Anne képzeletbeli barátja. A fiatalon meghalt, írói ambíciókat dédelgető lány írásait valószínűleg mindenki ismeri, tragikus sorsa sem sok kérdést rejt már magában. Mit lehet tehát még mondani a témában, ami túlmutat a klisék felsorolásán és a szenzációhajhászaton? Ari Folman a személyes és a társadalmi szint összemosásával válaszol.
A film története szerint Kitty a múzeumban életre kel, és elindul megkeresni régi barátnőjét. Hamar rá kell jönnie azonban, hogy Anne halott, és nemcsak ő, hanem az egész család az apuka, Otto kivételével. Mi jutatthatta oda ezt a társadalmat, hogy megölje az ő kedves barátját, és hogyan termelődnek újra a káros minták? – teszi fel a kérdéseket a lány, miközben a mában is megpróbál beilleszkedni és barátokat szerezni.
Valószínűleg túlfeszítené ennek a cikknek a kereteit, ha részletesebben tárgyalnánk a témát, de a film értelmezéséhez fontos belátnunk, hogy az emlékezés társadalmi konstrukció. Hogy mire, és főképp hogyan emlékszünk, az nagyban függ a környezettől. Nem véletlen, hogy máig folyamatosak az emlékezetpolitikai viták, amelyek közül néhány még a szélesebb nyilvánosság ingerküszöbét is átüti.
Forman filmje ezt a folyamatot vizsgálja, ahogyan az utókor létrehozza (és árucikké teszi) a saját Anne Frankját. Ami természetesen köszönőviszonyban sincs a valós személlyel, hiszen szükségszerűen kilúgoz minden nüanszot, ezáltal egy mémet, bazári látványosságot csinál az emberből. Ezzel szemben a feladat az értékek megőrzése, ami nem merül ki abban, hogy múzeumot hozunk létre, bemagoljuk a száraz adatokat, hanem az adott illető szellemiségét kell továbbvinnünk. Tennünk kell azért, hogy a tanulságok ne vesszenek kárba.
Kitty azért érkezik a mi világunkba, hogy ápolja Anne Frank emlékét. Forman néhány jelenet erejéig él annak a humorforrásával, hogy egy ‘40-es évekbeli tinilány mit csinálna manapság, ezt követően azonban eléri, hogy Kitty önálló személyként is működjön. A rendező azáltal foglal állást a sztereotípiákkal szemben, hogy maga is okosan használja azokat. Peter a jelenben első ránézésre egy utcagyerek, egy egyszerű zsebtolvaj, azonban Kittyvel párhuzamosan mi is megismerjük őt, és kiderül, hogy bizony a nézőt magát is az előítéletei vezették. A szerelmi történet ellen szigorúan dramaturgiai szempontból lehetne érvelni, ám az idősíkok közötti kontinuitás nagyon szépen teremtődik meg a két fiú (Anne és Kitty azonos nevű barátja) által, ráadásul Peter lesz az, aki elvezeti Kittyt a menekültek világába.
A jelenbéli szál mellett látjuk Anne Frank történetét a háborúban. Folman felidézi a Libanoni keringőt, és kreatív formanyelvet választ a múlt ábrázolására. A náci katonák jelen esetben arctalan, uniformizált rémségként jelennek meg. Ez azonban nem azt az általánosítást jelenti, amit a történelmi filmek esetén gyakran számon szoktak kérni, hiszen ne feledjük, a mozi jelen esetben szubjektív nézőpontot érvényesít. Hiába van a háború a háttérben, a rendező eléri, hogy a karakterekre figyeljük. Anne először édesapjával ápol bizalmi viszonyt, de a halál árnyékában édesanyjának is megbocsájt. Folman néhány jellegzetes jellemvonással teszi fel a térképre a mellékszereplőket, és mindenki megkapja a maga emlékezetes pillanatait.
Végül azonban nem ők, hanem a képzelet lesz az utolsó mentsvár Anne számára, ebben az értelmezésben pedig Kitty metaforája új jelenetésréteget kap, hiszen ő a jelenben a napló társaságában tud csak létezni. Tehát valójában Anne alkotásai, szellemi öröksége marad fenn, ez lesz az, ami megnyitja számára az utat az örökkévalóság felé. Őt, sőt a családját is eltüntethetik a nácik, de művében tovább él.
Folman tehát egy tematikailag és formailag is izgalmas, sokszínű, és érzékeny filmet alkotott, azonban a végkifejletnél némileg megtörik a lendület. Érthető a párhuzam a menekültek és az üldözött zsidók között, szép a mondanivaló, de kicsit túl erőteljesen kerekítik le a történetet, túl hamar oldódik meg minden, elnagyolt igazságok fogalmazódnak meg.
Némi didaxis azonban megbocsájtható, pláne annak tükrében, hogy a film részben mégiscsak gyerekeknek szól. És ebben a tekintetben is kifejezetten sikeres, hiszen bizonyos rétegei a fiatalabbak számára is érthetőek, de a felnőtteknek is szán elgondolkodni valót.
