[Cannes 2023] A megmagyarázhatatlanul ritkán jelentkező spanyol rendező új filmje igazi remekmű a filmkészítés és -nézés, valamint az emlékezés törékeny kapcsolatáról.
Lassan járj, tovább érsz – foglalhatnánk össze az idén 83-at töltő mester életművét. Erice már első filmjével – az 1973-as A méhkas szellemével (El espíritu de la colmena) – is kitörölhetetlenül beleírta magát a filmtörténetbe, erre duplázott rá a (már akkor is soknak tűnő) tíz évvel későbbi Déllel (El sur), aztán 40 hosszú évig semmi (már ha a dokumentumfilmeket, vagy a sokrendezős szkeccsfilmeket nem számítjuk ide). Új filmje érthetetlen módon nem a cannes-i hivatalos versenyben, hanem „mindössze” a kovid alatt létrehozott, Cannes Première elnevezésű, párhuzamos szekcióban futott, ami valahová a verseny és az Un certain regard közé pozicionálja magát, de valószínűleg olyan alkotóknak szól, akiknek már úgysem oszt vagy szoroz a karrierjén még egy ilyen díj vagy nevezés. A mindössze harmadik nagyjátékfilmmel jelentkező Erice tehát jogosan lehetett dühös Thierry Fremaux fesztiváligazgatóra, amiért az túl későn szólt neki – rendezőnk ugyanis akkor már inkább Velencébe vagy Locarnóba nevezte volna ehelyett az új, senkiföldje-szekció helyett. Úgyhogy részt sem vett az új filmje bemutatóján, az alkotást hagyta beszélni maga helyett.
Ami nem is baj, hiszen egy igen önreflexív filmről van szó. Miguel Garay (a megunhatatlan Manolo Solo) egy idősödő filmrendező, aki már rég lemondott arról, hogy valaha új filmet készítsen. Sőt, kissé úgy tűnik, mintha a rivaldafény mellett az életről magáról is lemondott volna: egy kis tengerparti strand mellett tengeti egy lakókocsiban. Amikor viszont megkeresik egy tévéműsortól, hogy meséljen egy 30 évvel ezelőtt kényszerből félbehagyott filmje forgatásáról eltűnt színészről, elvállalja a feladatot, és elkezd az emlékeiben, no meg a gondosan félrepakolt tárgyai között kutakodni. Ezek közül is a legfontosabbnak maga a film bizonyul, amit a színész, Julio Arenas (a remek José Coronado) eltűnése miatt nem lehetett ugyan befejezni és bemutatni, de Miguel az utolsó pénzéből még elkészíttette az utolsó és az első tekercs végső, hanggal ellátott pozitívkópiáját. Ez a két tekercsnyi relikvia nyitja meg az emlékezés kapuit, ami által az eltemetettnek hitt múlt szökőárszerűen önti el Miguel jelenét: lehet, hogy Julio mégsem lett öngyilkos, mint ahogyan hitték…
A Dél óta eltelt négy könyörtelen évtizedben akkora változáson ment keresztül nemcsak a filmszínház intézménye, hanem maga a filmnyelv is, hogy Erice sem tudja megállni, hogy ne nosztalgiázzon egyet: a filmbéli film vágója, Max (Mario Pardo) azóta őrizgeti nemcsak a nyersanyagot és a két jelenetnyi pozitívkópiát, hanem temérdek keserűséget is a filmipar jelenlegi állásáról. Számára az emlékek celluloidban materializálódnak, megfoghatók, használhatók, átvilágíthatók, újraértékelhetők. Vetíthetők. Ám ezek a tekercsek nemcsak egyéni mnémonikus artefaktumok, hanem ők maguk a megtestesült közösségi emlékezés. Így amikor a Hunyd le a szemed keretes szerkezetét biztosító két „film-a-filmben”-jelenetből végre-valahára a második is levetítésre kerül, egyfajta szellemidézésnek, inkantációnak is felfogható. A film itt maga a varázsige, ami testet ölt. Ez a test sérülékeny, gyúlékony, illékony – mint az emberi memória.
Mi történik valakivel, aki egy forgatáson lesz amnéziás? A szerepben ragad, és rendezői instrukciók hiányában céltalanul kódorgó szellem lesz belőle? Vagy csak eltemet magában valamit, amit a megfelelő eszközök és körülmények között újra ki lehet bányászni? A Hunyd le a szemed egyszersmind tükör is: a filmbéli alkotás (a „belső” film) reciproka magának a filmnek (a „külsőnek”): előbbiben egy apa keresteti eltűntnek hitt lányát, utóbbiban pedig a lány (Ana Torrent) keresi – vagy nem – eltűnt apját, a színészt. A tükrözés azonban más szinteken is működik, Erice a saját életművét is dekódolni próbálja: a ritkán, de magabiztosan történő filmkészítés ugyanolyan terapeutikus művelet, mint a filmbéli emlékturkászás. Miért tűnt el a színész – és miért tűnt el Víctor Erice? Rendezőnk önvizsgálati tevékenységének velejárói az olyan gesztusok is, mint pl. Ana Torrent castingolása: a színésznő első filmszerepe gyerekként, hétévesen volt – a már említett A méhkas szellemében. A filmkészítés Ericénél nemcsak az ezelőtti emlékeket hasznosító tevékenység, hanem a majdani emlékeket is előkészítő, tudatos munka. Kapocs múlt és jövő között.
A Hunyd le a szemed a maga majd’ három órájával nem egy rohanó alkotás. Talán nincs benne épp annyi remek beállítás, mint a rendező első két filmjében, de még így is lelket-szemet gyönyörködtető ajándék minden cinefilnek. Rá kell áldozni az időt, de borongós hangulata ellenére – vagy talán pont azért – is megéri. Míg a legtöbb filmrendező pont azt kéri a nézőitől, hogy tartsák nyitva a szemeiket, Erice bátran az ellenkezőjére invitál: vannak dolgok, amiket nem lehet megmutatni, de szerinte a film mégis életre tudja őket kelteni. Hunyd le a szemed, hiszen a film: álom. Az álmok pedig nem hazudnak.
