A legjobbak csak fejben maradnak meg.
Pintér Georg egyszer egy meleg májusi délutánon a kertünkben, a még ki nem száradt fűzfa alatt, némi borozgatás közben mesélt néhány kalandjáról, és azt találta mondani az emlékezéssel kapcsolatban, hogy a legjobbak úgyis csak fejben maradnak meg. Filmrendezőként végzett valamikor a múlt század, mit század, ezred! hatvanas éveinek a végén. Néhány rövidfilm és asszisztenskedés után Peruban kötött ki, később dolgozott Coppola Zoetrope stúdiójában. Egy legenda volt számomra, különösen, amikor Gödrös Frici mesélt együtt töltött HDF-es múltjukról. Személyesen csak jóval később, Magyarországra való vissza-térésekor találkoztunk, egy szkeccsfilm (Váratlan halál) egyik részét készítette, A kakas és a hordó címmel. A Duna Műhelyben dolgozva koprodukciós társként vettem részt a filmben. Valahogy összeismerkedett vele a lányom is, és néhány barátnőjével együtt Dzsordzsi bácsiként emlegették, öregedő Dun Juanként. A nagy hatvannyolcas generációhoz tartozott, nekem, tíz évvel fiatalabbnak valahol példaképem is volt. Élete, humora töretlen volt, mostanában nem tudom mi van vele, nyolcvan éves múlt nemrég.
Ott, akkor a kertben, körbeülve az asztalt hangzott el ez a mondat, hozzátéve, hogy filmesként gyakran érte meg azt a helyzetet, hogy pont akkor hangzottak el a legjobb dolgok, amikor lemerült az akkkumulátor, kifutott a film, vagy éppen bedöglött a hang. Akkortájt híradózott is, az ú.n. zörgős Arriflexszel operatőrködött. A társaság tagja volt Dávid, a tangóharmónikás akkori szerelmével, egy ujgur festő, aki a Mediawave vendégeként nálunk is töltött néhány napot, valamint Nándi, a zenész és képzőművész, mára az underground filmezés kultikus alakjaivá vált Buharov testvérek egyike. A kezemben valami képfelvevő eszköz volt, talán videó, vagy csak egy okosnak mondott telefon, azzal próbáltam a jövő számára üzenetet készíteni, gyakran lemaradva a jobb dolgokról, amik akkor hangzottak el, amikor éppen nem volt a kezem ügyében. Szétspriccelt a társaság azóta, szanaszét élünk, de ez a délután jó emlékként maradt meg bennem – és Georg mondata, hogy a jó dolgok úgyis csak a fejünkben maradnak meg! Igaznak bizonyult, bár lám, néhány kép is beragadt.
Abban a kertben sokan megfordultak, forgatókönyvek, filmfelvételek készültek és néha, nyárvégi estéken az udvarra telepített projektorral vetítve a kapura erősített vásznon életre keltek a dobozba zárt árnyak. Talán legtöbbször az Amarcord ment, kedvenc Fellini-filmem. A romagnai tájnyelvi „a m'arcord” kissé pongyola fordításban azt jelenti, hogy „emlékszem”.
A kertek sok titkot rejtenek, egyszer Gödrös Fricivel beszélgetve derült ki, hogy volt egy filmötlete, aminek a címe Kertek. Sok ötlete volt, sziporkázott, de filmet keveset csinált, ebből sem készült film. Valamiért talán félt, hogy nem sikerül visszaadni azt a szelíd humort, amit szóban olyan jól meg tudott jeleníteni. A BBS-ben Kornai Péterrel közösen készítette a Da capo címűt, nem tudom, hogy melyikük fogalmazta meg a bennem élénken megmaradt mondatot, amivel az Apa figura bocsájtja az élet útjára fiát: „Az egyik kezükkel átölelnek, a másikkal hátbaszúrnak, vigyázz, rókakisfiú!” Pár évvel később készült Dr.Horváth Putyival Privát Horváth és Wolframbarát, majd Glamour című filmje, sok-sok életrajzi elemmel. Ez a film is felidézi bennem az Amarcordot.
A kertről Hajdu Szabolcs Délibáb című filmje jutott még eszembe, Tar Sándor novellája alapján készült, a főszerepben Isaach De Bankoléval, akit Jim Jarmusch filmjeiből ismerhetünk. Egyféle lázadástörténet az Alföldön most is meglévő szegénységről, a helyi kiskirályoknak kiszolgáltatott nincstelenekről. A kertben találkoztam Jim Starkkal, Jarmusch producerével, aki Bankolét szervezte be a filmbe. Szabolcsékkal érkezett, nyársonsült szalonnát eszegettünk, hideg borokat kortyolgattunk. A Vajna-féle filmtámogatási rendszert kritizáltuk, nem sejtve, hogy pár év múlva még azt is jobbnak tarthatjuk, mint a mostanit. A szabadságról, a műalkotás létrejöttének legfontosabb feltételéről beszélgettünk, ami mostanság délibábként sejlik csak fel.
A május 10. és 15. között zajlott Freeszemle – a művészet szabad című eseményen Hajdu Szabolcs Békeidő, Csillag Ádám Dunaszaurusz, Forgács Péter Bibó brevirárium és Kemény 80, Szimler Bálint Balaton Method, a Buharov testvérek Az itt élő lelkek nagy része, valamint Pálfi György Mindörökké című filmjét is bemutatták. Számomra friss élményt Pálfi György filmje jelentett, a többit már korábbról ismertem. Nagyon megrendültem, ilyen sokkoló pontosságú látleletet a háborúról régen láttam. Theo Angelopoulos Odüsszeusz tekintete, Szergej Loznica Doneyeci történetek című filmjei jutottak eszembe és persze Valentin Vaszjanovics ukrajnai rendező Atlantis című munkája. Ebbe a sorba illeszkedőenk érzem Pálfi hat-hét éve készült filmjét, amely semilyen közpénzt nem kapott, talán nem is kért. Forgalmazási támogatásban sem részesülhetett, a Vertigo Media plakátján a korlátozott ideig a kiválasztott mozikban felirat szerepel.
Ez a film is Tar Sándor novellája felhasználásával készült, a folyamatos kiszolgáltatottságot sugalló, célkeresztben mozgó alakjaival hideglelős képet adva az orosz hadsereg által megtámadott Ukrajnáról. Néhány jelenet ugyan számomra túlzóan hatásvadásznak tűnik (pl. a szentképre fröccsenő agyvelő, a bizonytalan eredetű alkohol felnyalása az utca porából, a szétlőtt fejű gólya) de a dokumentum erejével ható miniinterjú-félék a szerencsétlen sorsú emberekkel helyrebillentik az egyensúlyt. Szociográfiai pontosággal beszél a film arról a borzalomról, ami a kifosztott háborús hátországot jellemzi. Azok a hírek, amelyek a világhálón érkeznek a Kelet-Ukrajnában dúló embertelenségről, a filmben színészi bravúrral, művészi eszközzel szólalnak meg, nyers kegyetlenségük nyomasztóan vetíti elénk a lehetséges jövőt. Ezek a képek megmaradnak a fejemben, helyre teszik a kizökkent időt, amelyet a vidám termelési, és a múltba merengő, történelminek nevezett kosztümös-romantikus filmek garmadája jellemez napjainkban. Egyenetlenségeivel is fontos filmnek érzem Pálfi életművében.
A képek megmaradnak, az emlékek gyűlnek, amelyek segítenek megérteni a múltat, elviselhetővé tenni a jelent és megsejteni a jövőt. Ülünk a kertben Tar Sándor, Móricz Zsigmond vagy Borbély Szilárd írásait olvasgatva és bizakodva nézünk a jövőbe! – mint ahogy az Örkény egypercesében meg van írva, lám a jövő itt van, mehetünk magyarni.
A kertet nemrég eladtam, messzire kerültem, nem tudom, lesz-e még hely, ahol összegyűlhetünk.
