Lábad közt a háromszögben megcsillant a nap, Szeptemberben¹ tudtam meg, hogy felcsináltalak.

Kétségtelenül Gumio volt köztünk a költő. Azért együtt rúgtuk a rongylabdát szürkületig, utána meg mozizni is eljött velünk. Szórakozott volt. Egyszer például valami eszkimós filmbe vitte el a csajt; „majd hozzám fog bújni, hogy ne fázzon” – ez volt az alapötlet, de a vászon végig fehéren villogott, világosabb volt vetítés közben, mint a gyakori tekercsszünetekben, nemhogy kezezni nem lehetett, de még sziszegni vagy nyávogni sem, mert az eszkimók nem adtak rá alkalmat. Gumio filmverse megmaradt hát az elvont költészet vonalán, valóságalapja sok kívánnivalót hagyott maga után.

Általában mind a négyen elég sok kívánnivalót hagytunk érintetlenül. Szemérmes romlottsággal beszéltünk meg terveket, de a megvalósítás tekintetében nem tudtunk felmutatni semmi kézzelfoghatót. Csak ültünk a kívánnivaló mellett, alig moccanva a nyikorgó székeken, az akkoriban vetített filmek sem nyújtottak ihletet meg eligazítást. Be kellett hát érnünk a vetített nőkkel – Gianna Maria Canale majdnem olyan szép volt, mint Anna May Wong a Színházi Élet címlapján (ha nem még szebb), úgyhogy a Teodórát összesen vagy harmincszor néztük meg plátóian.

Pityus mamája volt a kasszásnő a Haladásban, Pityussal én foglalkoztam számtanból, a többi elképzelhető. Fotzi már tizennégyévesen borotválkozott, de a szeme nem volt őszinte, amikor mozikalandjairól mesélt. Kivéve azt az estét, amikor szinte ő esett áldozatul a kutakodó érdeklődésnek: egy férfi – mint később kiderült, kisvárosunk híres homokosa – melléje ült, a slicccét keresgélte, bajnokunk hüledező rémületében alig tudott elmenekülni.

„Az éhezés, a sivárság, a durvaság, egyszóval az élet valószerűtlen. Tehát nem lehet igaz. Csak a filmekben hiszek”, jegyezte fel ekkortájt a naplójában Gumio.

Aztán egyszer meglendült az egész, mintha az ég harsonái szólaltak volna meg. A Rettenetes Iván ment. A jegyszedőt, akit modern posztnak neveztünk, mert szakállas volt, és zárás után is őrködött a bejáratnál, elküldtük a kocsmába. Lefoglaltuk a vetítőablak alatt az utolsó széksort. S amikor a cár dühkitörése és a hangmagasságával a hegypanoráma vonalát követő zene eszeveszett tombolásba csapott át, összes kezünkkel síkos puhaságot, rugalmas ismételhetőséget, fojtott vibrálást érezve: a gyötrő vágyat egyszerre teljesítettük be. Anélkül, hogy sejtelmünk lett volna, kinek köszönhettük szenvedélyünk önfeledt és feltartóztathatatlan ömlését, hálával gondoltunk a művészi élményt nyújtó zsenire.

Pityussal vagy harminc év múlva találkoztam. Édesanyja rég meghalt. Fotzi egy ideig anyagbeszerző volt, az artrózis szinte teljesen eltorzította – olyan, mint Quasimodó, mondta Pityus, egyszerre röhögtünk fel: Gina Lollobrigida.

Gumióról egy szót sem ejtettünk. Mindketten tudtuk, hogy elvitték, s börtönben végezte, mert írt vagy mondott valamit.

Persze igaza volt – az élet nem igaz. S ma már a filmben sem lehetünk bizonyosak.

De a halál, a halál, az ugye igaz?

¹Iskolakezdet.