A Mindörökké egy háborús, poszt-apokaliptikus jelenés egy nihilben és vérben fürdő magyar faluból – bár nem hangzanak el konkrétumok, mindez rémületesen közelinek érződik.

Pálfi György a kortárs magyar film egyik legerősebb hangú rendezője, aki előszeretettel mossa el a kis magyar valóság és a szürrealizmus közti határt akár formanyelvben, akár a történet szintjén – gondoljunk akár a Hukkléra, a Taxidermiára vagy a Szabadesésre. Nem idegen tőle az elborzasztás, a viszolyogtatás sem – az emberi aljasság, a hétköznapi horror vagy az undor különböző formákban ölthet testet, de rendszeresen ott van tőlünk karnyújtásnyira. Mindezt egyesíti és új szintre emeli a Mindörökké, a rendező talán legpesszimistább filmje, amelyben a közeljövő, talán már a holnap elevenedik meg falusi, háborús poszt-apokaliptikaként.

A Mindörökké vérbeli szerzői filmként nem tárja fel előzetesen a világának a működési elveit, azt csak menet közben következtethetjük ki. Végig homályban hagyja az erőviszonyokat, ám olyan hitelesen és részletgazdagon festi fel a pillanatot, hogy az vérfagyasztóan közelinek és valóságosnak tűnik. A film egy reptér hűvös, személytelen, high-tech terében nyit, ahol csak a kijelzőkön futó híradók tudósítanak a háborús helyzetről, majd szemtanúi lehetünk egy utasszállító lelövésének (amit a maláj gép 2014-es tragédiája ihletett), innen pedig csak egy ugrás repülőgéproncs és a tapintható nyomor, a militarizált Magyarország hátsó szeglete, ahol nincs víz, villany, pénzforgalom, vannak viszont homokzsákok, úttorlaszok, kocsma és egy kórház tele sebesülttel. A háborús állapot és az első képeken látható, közeli béke közti ellentét még elgondolkodtatóbb, ha figyelembe vesszük, hogy gyakorlatilag háború folyik a szomszédunkban, ami évekig senkit nem érdekelt, csak azután gyűrűzött be a pánik a magyar közvéleménybe, hogy az elmúlt hetekben a megszokottnál forróbb lett a helyzet.

Pálfi világában rengeteg lehetőség van, amit az alacsony költségvetés ellenére jól ki is használ. Ugyanakkor a Mindörökké arra is rámutat, hogy milyen egyszerűen lehet poszt-apokaliptikus közeget varázsolni egy lecsúszottabb magyar faluból, illetve mennyivel több ilyen disztópikus történetet lenne érdemes filmre vinni manapság, akár a realitás talaján maradva, akár onnan messzebbre rugaszkodva (utóbbit Pálfi csak egyszer teszi meg egy feledhetetlen horgászjelentet során). A rendező nem hazudtolja meg önmagát: ezúttal is nyomaszt és elborzaszt. Egyéni beállítottság kérdése, hogy mi a nyugtalanítóbb, a temetetlen halottak, a hullarablás, a csonkolt, háborús sérüléseket szerzett testek vagy akár a csupasz szfinx macska, a testi-szellemi fogyatékosság, az alkoholizmus és az általános nihil. Különösen baljóssá teszi a Mindörökkét, hogy a játékidő során végig egy távcsöves puskás ismeretlen szedi áldozatait a faluban, akinek sem a kiléte, sem a motivációi nem ismertek. A főszereplőket titokzatos okból nem bántja – talán pont azokkal tesz kivételt, akik örülnének, ha megtenné.

A Tar Sándor novellája alapján írt Mindörökké folyamatosan viszi be a gyomrosokat, de két ütés között sem ereszt a fojtogató légköre – tökéletesen indokolt a 18-as korhatár. Ugyanakkor nehezen foglalható össze a története, emiatt nem is túl könnyen befogadható, a szélesebb tömegeket pedig bizonyára képtelen lesz megszólítani. A cselekmény egy fiatal katona lábadozását követi – sérülése miatt leszerelték, gyógyulása után visszaveszi a sereg. A beszélő nevű Ocsenás (Mi Atyánk) valóban a falu életben tartójaként, atyjaként funkcionál, ő tartja mozgásban a cserekereskedelmet, segít a kórházban, mindenkit ellát azzal, amire szüksége van. Közben különös szerelmi három-négyszögbe keveredik, ami sokkolóan végződik, majd az Atya elhagyja a falut. Mindörökké, ámen.

A Mindörökké értelmezésekor nem lehet eltekinteni attól, hogy a film nagyja 2015-ben forgott, majd Pálfi félretette a nyersanyagot Az Úr hangja kedvéért, amikor lehetősége nyílt a jóval nagyobb költségvetésű projekt megrendezésére, és csak a koronavírus-járvány (és más projektek bedőlése) okozta tétlenségben vette elő újra. Így pedig még dermesztőbb, hogy mennyire aktuálisnak tűnik a film: Pálfi csírájában, váteszként látta előre azt, ami mostanra bármikor bekövetkezhet, vagy akár bekövetkezett: távoli lehetőség helyett késélen táncoló realitás.