Az Úr hangja csupán részben következik a rendező, Pálfi György eddigi munkásságából, amely a műfajiságot kiforgató töredékek segítségével találta meg jelenségek közös többszörösét. Az új film is egyszerre több minden: felforgatott családtörténet, egzisztencialista sci-fi, mániákus nyomozás és felszabadító látomások színtere, ahol idők, terek és műfajok szólamai találkoznak. Pálfi sokat vár a nézőitől, de még többet ad cserébe, mert ami igazán érdekli, az az ismeretlennel történő találkozás csendje utáni beszéd. Az Úr hangja egyszerre esemény a rendező életművében, a magyar és az egyetemes filmtörténetben egyaránt.
Első ránézésre azt is mondhatnánk, hogy ez a film egy posztmodern alkotás, ami Péter (Polgár Csaba) és Zsolt (Fekete Ádám) lehetetlennek tűnő nyomozásáról szól, akik gyerekkorukban eltűnt apjukat próbálják megtalálni Amerikában. A film számos mozgóképes műfajt emel be, látszólag kéretlenül és váratlanul: montázs, összeesküvés-elméleteket szövő tévéműsor, Skype-beszélgetés, sci-fi, Youtube-os oktató videó vagy az atomi szinteket és a gigantikus univerzumot megjelenítő animáció. Ezek a filmes (idézőjel nélküli) idézetek azt sugallják, hogy a mű és a szereplők igyekszenek kísérletet tenni a jelentés és az igazság megragadásra, ez mégsem fog nekik sikerülni, mert eltévednek az utalások hálójában. De Az Úr hangja nem lehet posztmodern alkotás, mert azon kapjuk magunkat, hogy az igazság ideát, sőt odaát is megtaláltatik. Egyfelől a film tele van felemelő, abszurd, megsemmisítő vagy humoros beteljesülésekkel, nem marad nyitva semmi. Másrészt a megidézett műfajok semmilyen, de tényleg semmilyen, még a posztmodern által olybá kedvelt ironizáló szűrőn sem mennek át. Sok a humor, de az nem a műfajok átírásából, parodizálásából szabadul fel, hanem a nézőnek a műfajhoz való viszonyából. Például vicces az, ahogy a legnagyobb komolysággal adják elő magukat a fiktív tévéműsor paranoid interjúalanyai, miközben a film szándéka szerint nem neveti ki őket.
Mi tarja mégis össze ezt a szerkezetet, ha nem a posztmodern egyik ajándéka, a műfajok és nézőpontok váltakoztatásának lehetősége? Az új film formanyelve oly mértékben invenciózus, hogy egészen a zeneelméletig, a polifónia fogalmához kell elmennünk, hogy egy épkézláb hasonlatot találjunk arra a precízen komponált történetmesélési módra, amelyet kidolgoz. (Persze, erre nem lenne képes, ha nem tanulta volna meg a posztmoderntől, hogy hogyan lehet és érdemes játszani az idézetekkel és a valósággal.)
Most próbáljuk meg úgy elképzelni a filmet, hogy a felsorolt, egymástól fényévnyi távolságokra lévő témák/műfajok/szálak egyenlő arányban részesednek a vezető és az alárendelt szerepből. Látomás és valóság, parányi és monumentális, igazság és hazugság, minden egyformán fontos. Fölösleges főszálról és ehhez kapcsolódó mellékszálakról beszélni, mert itt összefűzés történik. Amennyiben egy-egy a téma visszatér és folyatódik, némi idő után egyik átadja helyét egy másiknak. Mivel az összes téma mércéje saját maga (hiszen nincs főtéma, amit ki kellene, szolgáljon), ezért mindegyik saját műfaji és stílusbeli sajátosságát hozza magával, mégpedig azt, amelyben igazán jól érzi magát. Egyik sem alantas vagy felsőbbrendű a másikhoz képest. Így a témák megőrzik függetlenségüket, de párbeszédet is képesek folytatni egymással, hiszen mint kiderül: Pálfi György remek zeneszerző is.
Filmjét az ismeretlennel való találkozás pillanatai és az erre adott lehetséges válaszok nem csak tematikus szinten érdeklik, hiszen a figyelem már a szerkezetben kódolt. Ezen figyelem tanulsága pedig az, hogy lehet bármilyen grandiózus vagy bármennyire parányi valami, legyen szó egy rég elveszettnek hitt apáról, a létezés egy radikálisan más formájáról, amit földönkívüli civilizációk képviselnek vagy a szeretettel gondozott növényekről az ablakban: az élőlények és létezők egymás számára nem lehetnek teljesen idegenek, hiszen mindig van egy közös nevező, amit meg lehet találni, ha hajlandóak vagyunk elég közel menni vagy megfelelő távolságból szemlélni őket. A kettő ugyanaz.
Emellett a film azt is elmondja, hogy a találkozás kimenetele másképp alakul, ha ez egyéni vagy kollektív keretek között történik. Péter képes lesz megérteni valamit az apjából, de az űrhajó legénysége, akik a Föld nevében próbálnak kapcsolatot teremteni az idegenekkel, támadni kész. A kognitív disszonancia feldolgozására tett kísérlet nem csupán személyes beállítódás kérdése, hanem azé is, hogy individuumként vagy fajként viszonyulunk valamihez. Mintha azt mondaná Pálfi, hogy az idegengyűlölet sosem egyéni teljesítmény, hanem társadalmi következmény – így a filmnek aktuálpolitikai üzenete is van. Erről, és sok minden másról is szól. Mindez lehetséges, mert az Úr hangja nem metafora, nem hasonlat, nem párhuzam. Az Úr hangja maga a létezés és elmúlás, és az ezek közötti végtelen számú szólamok összessége.
