Orosz az oroszról – Kirill Szerebrennyikov: Limonov: The Ballad / Limonov, a ballada

2025. február 1. – írta Ferenczi Szilárd

Három befogadói attitűd közül érvényesülhet valamelyik a hagyományos filmélményt kereső egyszeri nézőben a Limonov, a ballada című „életrajzi” film megtekintésekor. Van, aki értékelhetetlen drámának érzi inkább, és személyes mű-emlékei közé nem veszi fel.

Nyugi, ez csak a világvége – Noah Baumbach: White Noise / Fehér zaj

2023. január 23. – írta Kovács Patrik

Egyesek úgy tartják, Don DeLillo 1985-ös kultuszregénye, a posztmodern amerikai irodalom egyik kulcsművének tartott Fehér zaj jószerivel megfilmesíthetetlen. A Noah Baumbach által rendezett mozgóképes adaptáció nem cáfol rá erre az előfeltevésre, de ennek dacára is van néhány nagy pillanata, ráadásul a Netflix portfólióját is remekül színesíti.

Kit szeretett, megölte mind – François Ozon: Peter von Kant

2022. október 6. – írta Vigh Martin

Francois Ozon legújabb filmjében nemcsak megidézi Rainer Werner Fassbindert, hanem pimasz játékot is űz a német mesterrel.  A Peter von Kant izgalmas újrázása a klasszikus melodrámának.

„Akinek füle van, hallja meg!” – Pálfi György: Az Úr hangja

2018. december 19. – írta Kecskés Tamás Hunor

Az Úr hangja csupán részben következik a rendező, Pálfi György eddigi munkásságából, amely a műfajiságot kiforgató töredékek segítségével találta meg jelenségek közös többszörösét. Az új film is egyszerre több minden: felforgatott családtörténet, egzisztencialista sci-fi, mániákus nyomozás és felszabadító látomások színtere, ahol idők, terek és műfajok szólamai találkoznak. Pálfi sokat vár a nézőitől, de még többet ad cserébe, mert ami igazán érdekli, az az ismeretlennel történő találkozás csendje utáni beszéd. Az Úr hangja egyszerre esemény a rendező életművében, a magyar és az egyetemes filmtörténetben egyaránt.

A tékás, aki kölcsönzött – Quentin Tarantino-portré

2016. január 13. – írta Csiger Ádám

Egyáltalán nem véletlen, sőt inkább tökéletesen jelképes, hogy a posztmodern műfajfilm pápája épp egy videotékából szabadult a világra. Korai filmjei elfeledett, ritka, alábecsült gyöngyszemek remixei. Napjainkra viszont a fenegyerek felcseperedett, és megcáfolta kritikusait.

Japán kísértethistória Budapesten – Ujj Mészáros Károly: Liza, a rókatündér

2015. február 19. – írta Csiger Ádám

Mint arról címe is árulkodik, a Liza, a rókatündér mese. Ugyanakkor élőszereplős, felnőtteknek készült, és vígjáték is egyben, de nem csak ezért üdítő színfolt a magyar filmek közt.

Vér és cigaretta – Jim Jarmusch: Only Lovers Left Alive / Halhatatlan szeretők

2014. március 11. – írta Csiger Ádám

Jarmusch nem először épít népszerű műfajra, annak giccseiből összetéveszthetetlenül szerzői, személyes mozit formázva: az Only Lovers Left Alive az Alkonyat ellentéte.

„Csak élet legyen benne” – Federico Fellini-portré 3.

2013. november 6. – írta Kovács Patrik

A Júlia és a szellemek már Fellini ornamentális korszakát előlegezi, melyben az örök archetípusok és a történelmi gyökerek vizsgálatának igénye dominál. A Casanova és főként a Zenekari próba után azonban lassan elérkezik e kivételes rendezői pálya alkonya.

A horror nagy évtizede(i) – A horror története 3/4.

2013. július 17. – írta Csiger Ádám

A horror a 70-es években készült kasszasikereknek köszönhetően fokozatosan átáramlott a fősodorba, egyre kevésbé volt szégyen A-kategóriás sztárnak szerepet vállalnia ilyen műfajú darabban. Ahogy egyre jövedelmezőbb üzletté vált, a horrorfilm többé nem lepukkant grindhouse-mozikban, hanem patinás filmszínházakban termelte nyereséget, hogy aztán ismét másodvonalba süllyedjen a 90-es évekre. Folytatjuk 12 évvel ezelőtt félbehagyott horrorfilm-történetünket.

Önmaga árnyékából – Drew Goddard: The Cabin in the Woods / Ház az erdő mélyén

2012. szeptember 5. – írta Verpeléti András

Miközben Joss Whedon „csak” társírója volt a filmnek, az őt körülvevő kultusz erősen rányomta, és a jövőben is rányomja majd a bélyegét a The Cabin in the Woodsra (ami a most következő kritikában is meg fog mutatkozni), és ez igencsak nehéz helyzetbe hozza a többi alkotót. Sokan – főleg a keményvonalas Whedon-rajongók – csak rossz ómenek sorozatát látta a produkcióban, de minden geek-fanyalgás ellenére Drew Goddard első saját rendezése kifejezetten szórakoztatóra sikerült.