Az orosz álnéven dolgozó Buharov fivérek munkái folyton valami veszélyt hordoznak magukban, hiszen sokszor darabjaira hulló tudatfolyamok – vagy szándékosan falhoz csapott ötletek. Ennek ellenére azt is érzem, hogy a szerzőpáros talán épp ezen veszélyek varázslatával kufárkodik, filmjeikben nem tartok semmitől, de minden valami feszes nyugtalanságban tart. Várom a következő pofont.
Alkotásaik folyamatosan leterhelik az adott médiumot, legyen szó zenéről, performanszról, vagy filmekről. Polgárpukkasztó identitásuk izgalmas pozíciót küzdött ki magának a magyar filmművészetben, kíváncsi voltam, ezúttal mennyit bír meg tőlük a vászon. Jó dolog veszélybe sodródni a Buharovok kézjegye alatt, hiszen a káoszukban létrejövő feszültséget gyakran felszabadulásnak látom, s valahogy különös szimpátiával közelítek a munkájukhoz. „A sámánok lukas kenyeret sütnek” 1. Ezúttal biztosabb egyensúlyba helyezték a valóság és álomszerűség közötti tartalmakat, felépült egy érett, összetéveszthetetlen karakterű munka, ami jóformán barátok és egy erős művészközösség segítségével jött létre.
„[...]és nincsen kint és nincsen bent.” A filmben több szál és több idősík mozog párhuzamosan, mindegyik rendbontó és a film sajátos valóságán keresztül összepontosít a jelenre. Az így útnak engedett tudathalmazból fakadó szituációk és jelentések egyformán kijátsszák és heccelik a játékfilm belső valóságát, de magát a médiumot is, amelyben hozzánk eljutott. Komoly és közvetett hangvétellel kritizálja a jelenlegi magyar és egyetemes demokráciát, s ennek értelmében ez az egyik legizgalmasabb magyar film, amely a közelmúltban megjelent. Anarchista álláspontja a múlt századi Batthyányi Ervin (Szabó Domokos) szabadiskoláját idéző jelenetsorokban mutatkozik meg, amelyek refrénje forradalomra és a kormány támadására uszít. Gondolatisága tömören és élesen tárulkozik fel, mint amikor a népek nevelését rabszolgasággal, a rabszolgaságot pedig a halállal kapcsolja össze. A rendezők alteregója a mindannyiunk életét körülvevő rendet provokálja, amiben „a gyermekeknek eltűnik az árnyékuk” és az „izzadós csótányok a nép verejtékében szaunáznak”.
A filmben szerepeltetett hajléktalanok, gondolkodók, és mágikus szereplők mind a változás hírnökei. „A rabló az üres házba tör be.” Különleges terekbe való helyezésük, idősíkjaik váltogatása, viszonyaik elhomályosítása szintén provokációval gerjeszti a feszültséget, de a Buharovék bátorsága nem merül ki ennyiben, hiszen könnyen ki is tudják játszani az időnként túlzott intellektualizálásnak ható komolyságukat. A merész társítások, a tudattalan szövetéből felszakított képsorok a punk, a trash, vagy éppenséggel a dadaizmus esztétikájával körvonalazzák a feszín alatti komoly problematikát, egy kimértebb egyensúlyba állítva a korábbi filmjeikből ismert bátor rendetlenséget. A szatirikus felhangokon is beszélő társadalmi reflexiók sosem csapnak át egy hiteltelen retorikába, a képi anyagiság és a változatosan alkalmazott montázs hatásos, egyszerre támogatja a kritikai hangsúlyt és a metafizikai jelenlétet.
Negyedik nagyjátékfilmjük kivételt képez az eddig megszokott forgatási metódustól, az operatőrként csatlakozó Rév Marcell egy olyan finom stílusérzékkel szegül a csapathoz, ami nem töri meg a buharovi nyelvet, hanem kellőképpen plaszticizálja, szem előtt tartva azt az ízlésvilágot, amihez az alkotók már két évtizede folyamatosan visszanyúlnak. A kép és hang összeférkőztetése elég tág interpretációs lehetőségeket ad, emiatt határozottan intimidáló élmény, és valószínű két határozottan ellentétes véleményre fogja szelni a moziba látogató közönséget. „A pulikutyákat alufóliába csomagolják.” Saját felvételű zenéik, Dolly Rambo vendégszerepeltetése, a zörejek alkalmi elemeltsége, és az általánosságában zavaros, szabad jazz fele hajló stílus egy olyan erőt kölcsönöz az ábrázolt világnak, amely ezt az élményt csak felnagyítani tudja. A zene és hang képekbe oltása sokszor a láthatón túli állapotok fele csalogatja a nézőt, de alkalmanként érezhető dacból is a képek alá csúszik.
A nagyrészben szakmai és baráti körökből válogatott szereplők (Hajdu Szabolcs, Török-Illyés Orsolya, Durst Péter, Nyitrai Illés stb.) erős jelenléttel játszanak, ők is értik a közös munkából létrejövő esztétikát: sosem hézagos vagy problémás az emberek játéka, inkább valóságos és kuriózumként is tud élni, mint az egykori Pasolini szereposztásai, vagy Jodorowsky elvont, de realitásból kifejtett szereplői.
A halálba csukló forradalom alatt furcsa hangulatok lebegnek, a film olyan jelenetszerkesztési kauzalitásokkal szakít, amely rengeteg mozis produktum esetében elengedhetetlen volna. Merészségének és az effajta szabadságának köszönheti a már kiosztott Arany Bunda díját 2 a tucatnyi producerek kicsi, de annál lényegesebb támogatását. Végeredményben elkerülhetetlen hangsúlyozni: Az itt élő lelkek nagy része hiánypótló, rákényszerít a világ újraértelmezésre, és utat mutat azoknak, akik valami új és izgalmas mozit szeretnének látni.
