A Buharov testvérek legújabb filmje a felszínen egy egyszerű stílusjáték, de ha jobban belegondolunk, felvételeik szándékosan elrejtett igazságokat tárnak fel. A Melegvizek országa arra keresi a választ, hogy kik próbálják eltitkolni a köztünk élő, mágikus erővel bíró növényi szubsztanciák létezését, és miért?
Már a Képes krónikában is beszámoltak az alattomos módon, hátulról támadó szárcsomós indákról. Ez egy különleges növényfajta, mely az ágyékrészen keresztül juttatja be vöröses spóráit szervezetünkbe, és az emberi méhen keresztül reprodukálja magát. A legkülönbözőbb kultúrák mondáiban megtalálható a növényi ivadéknak életet adó nő mítosza. Az egyiptomiak számtalanszor ábrázolták képi formában is, sőt, némely elmélet szerint Tintoretto Éva-ábrázolásán a nő szemérmét takaró levelek nem valamely közeli növény ágairól lógnak, hanem egy Éva saját testéből kitüremkedő indához tartoznak. 1
A tudósok természetesen minderről hallgatnak. Nem csupán azért, mert – ahogy már tőlük megszokhattuk – ódzkodnak bárminemű természetfeletti magyarázattól, hanem mert egyenesen félnek a növényfajta megkörnyékezésétől. Olyannyira, hogy nevet sem adtak neki – pont mint ahogy az a mágikus kultúrákban volt szokás. A fősodratú (ál)tudomány képmutatásáról azonban a Buharov testvérek legújabb filmjükben, a Melegvizek országában rántják le a leplet Super 8-as kamerájukkal.
A titokzatos, földöntúli növény Zsoltit (Hajdu Szabolcs) és családját támadja meg, rusnya piros fekélyeket előidézve lábaik között. A férfi felesége (Török-Illyés Orsolya) sem ússza meg a „fertőzést” (vagy inkább „isteni ajándékot”?), és pár nap rosszullét után világra hozza az inda-ivadékot. Ismerjük mi következik ilyenkor: a kormány minden erejével próbálja eltüntetni a paranormálisnak címkézett történés nyomait. Még szerencse, hogy Zsolti édesanyja belső megérzéseire hallgatva összehozza családját egy amerikai őslakos kuruzslóval, akinek évszázados misztikus tapasztalatai többet érnek minden modern nyugati módszernél.
Utoljára talán Szirtes András és Müller Péter tudtak a 80-as évek során (Lenz, Ex-kódex) ilyen mély betekintést nyújtani az alkímiáról még le nem váló tudomány világába, egy olyan transzcendes, fénnyel teli szellemi dimenzióba, ahol orvoslás és vajákolás, filozófia és vallás, kémia és mágia frigyét még nem szakították szét az új világrend és a mélyállam rejtőzködő bábjátékosai. Az Ex-kódex (1983) kispapja (Hajnóczy Csaba) assziriológiai tanulmányait távol-keleti harcművészeti és vallási tanokkal ötvözve alkalmazni tudja a köztünk megbúvó „hassássinokkal” (hírhedt siíta szekta tagjai, eredetiben: „fűevők”) folytatott természetfeletti küzdelemben. A Lenz (1986) atomkutatójának titokzatos gépéről nem véletlenül nem hallottunk azóta: az ősi elemekkel kapcsolatban álló (valódi!) tudós műve Tesla teleportációs szerkezete, Grebennyikov levitációs találmánya és a mátrai szuperkocka keserű sorsára jutott a közbeszédben.
Az említett filmek stílusukat tekintve (kézikamerás felvételek, ill. látszólag gyenge narratív ok-okozatiság) is hasonlítanak, de nem ez a lényeg. A közönség számára rendkívül groteszk és szürreális élményt nyújthat a Melegvizek országa, ám ez fontos tematikájának eddigi elhallgatása miatt van így. Az álságos, racionalista alapokon nyugvó tudománnyal paktumot kötő filmesztétika is kitermelte a maga figyelemelterelő terminusait. Dadaistának, experimentálisnak, posztmodernnek nevezik Szirtes és Müller sámánisztikus vízióját, a Buharov testvéreket pedig az ő örököseiknek tartják – ez megint csak a felületes stílusközpontú „elemzések”, és a Super 8-as kamera 80-as éveket idéző, retrós képi világának megtévesztő erejéből fakad.
A Buharov testvérek kétségkívül alkalmaznak csalóka technikákat, de akik képesek a sorok között olvasni, azoknak ez nem jelent majd gondot. Az analóg felvételek és egy-két CGI látványelem egymásra kopírozása biztosan lefoglalja majd az intermedialitás elmélészeit, ahogy néhány cselekménybeli motívum lebontásán, újraértelmezésén (vagy ahogy ők nevezik: „dekonstrukcióján”) elcsámcsoghatnak majd a narratológia kitartó hívei. Ilyen értelemben a film követi azt az utóbbi években felébredő tendenciát, melyben az alkotók hasonlóan fontos, természetfeletti jelenéseket kevernek a Kádár-korszak esztétikájával. A Drakulics elvtárs (2019) köztünk élő vámpír-ügynökei és az Űrpiknik (2021) telepata űrlényei fontos filmre vett megfigyelések – kár, hogy vállalásuk komolyságában maguk a rendezők sem hittek.
A gúny és írónia használatának vádját a Buharov testvérekre is próbálják ráhúzni, ám ez a kritikusok vakságából ered. Szirtes és Müller után ők maradtak meg korunk utolsó látnokainak, felébresztve, megfigyelve és kihangsúlyozva jelentős, ám elhazudott és sötétben tartott mítoszainkat. A kaktusszá változó nő, és a emberi módon reprodukálódó indák ősi legendái a filmrendezőknek köszönhetően (még) velünk maradnak egy időre. A film továbbá nem fél állást foglalni a totemisztikus indián sámán tisztánlátó ritualisztikus válaszai mellett a modern nyugati hatalmak titkosító, elnyomó erejével szemben. Buharovék olyan látványosan tesznek hitet a folklór, az ősi tudományok és a herbális fekete mágia elsőbbsége mellett, hogy a néző maga is hívővé válik. We want to believe!
1 S. Gábor: A festmények titkos ereje. Hihetetlen! magazin XXII (2022) no. 2. p. 22.
