A Skinamarink a gyermekkorunkat meghatározó traumatikus éjszakai rémlátomások illusztrációja.
Kisgyerekek vagyunk, párévesek, és nagyon sötét van a szobában. Nem tudunk aludni. Dermedten nézzük, ahogy ismeretlen formák formálódnak ismerős formákból. A feketeségből születő alaktalan alakok egyre közelítenek, hiába próbáljuk meg reszketve elpislogni őket, csak közelítenek. Nem veszünk levegőt, nehogy baj legyen, csöndben rettegünk a takaró alatt. Rettegünk attól, amit nem látunk, amit nem akarunk látni, amit nem hiszünk el, ami ellen nem tudunk semmit tenni. Ahogy megnyekken egy bútor, úgy hagy ki a félelembe fagyott apró szívünk. Elfutnánk, de nem merünk. Hol vannak a szüleink most, amikor igazán kellenének? Ha elkiáltjuk magunkat, hogy apu! anyu!, jönnek és felkapcsolják a villanyt és megvigasztalnak és minden megint jó lesz, vagy csak magunkra haragítjuk a formálódó formákat és alaktalan alakokat? Mindenki félt így. Kevés bénítóbb dolog van ennél. A Skinamarink ezeknek a gyermekkorunkat meghatározó traumatikus éjszakai rémlátomásoknak a letaglózó illusztrációja.
Egy kistestvérpár arra ébred az éj közepén, hogy valami megváltozott körülöttük. Valami nem oké a házzal. Sehol egy felnőtt. Az ajtók és az ablakok a szemük láttára tűnnek el. Nincs hová menekülni, de nem is akarnak. Kyle Edward Ball zavarba ejtően és már-már elidegenítően eredeti alacsony költségvetésű experimentális horrorjának főszereplői annyira zsengék, annyira ártatlanok, hogy a rájuk záródó otthon (ami Ball gyermekkori otthona) átkát képtelenek felfogni. Áldott fogalmatlanságuk megvédi őket attól a feloldhatatlan pániktól, ami a néző mellkasára a film első pár perce után ránehezedik.
A Skinamarink alaphelyzetében Ball nem a magától értetődő sokadik horrort látja. Az igazi horror számára a gyerekek menthetetlen elveszettségében és tehetetlenségében rejlik. Tétován tipegnek-topognak, kúsznak-másznak a mindent beterítő rideg borúban, bizonytalanul, kíváncsian kutatva kapaszkodók után. Alig beszélnek, inkább csak suttogva kérdeznek. Kérdéseik a mi kérdéseink is. Válaszok nincsenek. Sőt. Kevin és Kaylee (Lucas Paul és Dali Rose Tetreault) suttogott kérdései mintha csak mélyítenék az őket elnyelő rémálmot. Szövegeik feliratozása meglepően hatásos eszköz, a legtriviálisabb mondataikat is átjárja így egyfajta nem evilági fenyegetettség.
Mire jó a címbéli altatódal, ha senki nincs, aki elénekelje nekik? Várjuk, hogy kiderüljön, mi történt szüleikkel, de hiába. Halál, válás, erőszak, vagy valami túlvilági szenny? Elhagyottságuk firtatása csak még jobban beszippantja a nézőt a Skinamarink áthatolhatatlan homályának mélyére. Mikor egyikük azt mondja, „nem akarok anyáról beszélni”, hirtelen kiszárad a szánk. Mikor meglátunk valakit, aki lehet, hogy az anya, elfojtunk egy sikolyt. Aztán ott az a hang. Egy rohadtul nem emberi hang. Egy hang, amitől nem szégyen beszarni. Ahogy ez az otthonuk porhüvelyéből felszakadó hang arra utasítja őket, hogy nézzenek az ágy alá, az majdhogynem büntetendő. Pedig nincs is ott semmi. Talán.
Az egyetlen menedék a tévé. A korai Bolondos dallamok epileptikus villódzása és a ház kérlelhetetlen csendjébe – a filmzene tébolyító pótlékaként – belehasító idióta melódiája azonban csupán addig óvja őket a groteszk és bizarr történések őrületétől, amíg az idő bele nem zuhan az időtlenségbe, amíg a tér ki nem fordul önmagából. Apránként a ház mindent elbitorol tőlük, megfosztja őket valóság támpontjaitól, miközben egyedüllétük egyre végzetszerűbbé válik. Rimánkodunk, hogy ne ez legyen az utolsó éjjelük.
Más ez, mint várni egy menetrendszerű jump scare petákos ijesztését. Ahhoz, hogy egy gyártósorról legurult tucathorror megugrasszon, nem kell dolgozni. Ahhoz viszont, hogy a Skinamarink lassan, nagyon lassan terjengő magyarázhatatlan rettenete úgy igazán torkon ragadhasson, kell. Nem is keveset. Azért, mert a Skinamarink színtiszta forma.
A szellemjárta ház sémája felismerhetetlenné torzul Ball avantgárdból eredeztethető dekadens, meghökkentően „filmi” kompozíciójának málhája alatt. Megfoghatatlan, alig értelmezhető képekből és meghatározhatatlan eredetű, delejező zajokból-zörejekből épülő horrorkísérletében az égegyadta világon semmi konvencionális nincs. Nem látjuk a kissrácok arcát, mindössze lábukat, fejük búbját, tünékeny sziluettjüket lehet kikarmolni a ház világtalan poklába belebámuló kamera szemcsésen vibráló, roncsolt, absztraktszerű képeiből. Csak az istenverte tévé fénye van, de bízni nem lehet benne. Jamie McRae minden egyes – egyszerre végletesen artisztikus és mégis esetlegesnek tűnő – kockájában idegtépő rejtély van, beállításait és perspektíváit meg kell fejteni.
A kelleténél valószínűleg több az ajtófélfákon, plafonokon, folyosókon, ajtóréseken, sarkokon és mindenféle indifferensnek tűnő bizbaszon végtelenségig mélázó statikus snitt, de mindez nem csorbítja az élményt, ami nagybetűs. Mert ezekből a körvonalazhatatlan, hipnotikusan pergő képekből nem az tűnik ki, amit Ball rejteget, hanem az, amit mi rejtegetünk. Alkonyzónai Rorschach-teszt ez: dolgokat fogunk belelátni a kivehetetlen nagy büdös ürességbe. Ball ilyen evokatív képek tucatjaival játszik el az elbizonytalanított, tudatosan lehatárolt nézői percepcióval. Amit felidéz bennünk, attól fogjuk félteni a gyerekeket.
Semmi logikus nincs a Skinamarink száz – elméretezetten hosszú – percében. Katarzis meg aztán végképp. Lezáratlansága ugyanakkor elengedhetetlen ahhoz, hogy kerek egésznek tűnjön – akármilyen hülyén is hangzik ez. Ha lenne magyarázata – amolyan meghunyászkodó csattanóként – annak, amit Kevin és Kaylee átélnek, ez a szöveg nem született volna meg, hiszen a befejezettség épp attól fosztaná meg, amitől olyan baromi jó nézni. Attól a messzemenőkig csodálatos – és cefetül ritka – érzéstől, amikor egy felemelően újszerű, kompromisszumokat és elvárásokat messzire kerülő film kihúzza a lábunk alól a talajt.
