Megszületett az első ír nyelvű film, ami eljutott az Oscar-jelölésig. Ez persze önmagában csak az ír nemzeti kultúra szempontjából volna fontos. Az viszont, hogy A csendes lány történetesen egy kisebb remekmű, a mezei cinefileknek is jó hír, ennyire kifinomult hatáseszközökkel dolgozó szerzői filmet ugyanis egyre ritkábban láthatunk moziban.
Ideje lesz megjegyeznünk magunknak Colm Bairéad nevét: noha az ír direktor eddig csupán rövidfilmeket készített, továbbá különböző rendű és rangú televíziós munkákkal igyekezett letenni a névjegyét a szakmában, negyvenkét évesen végre nagyjátékfilmes rendezőként is bemutatkozhatott, ráadásul rögtön egy kisebb remekművel jelentkezett. A csendes lányt Claire Keegan Mostoha (Foster) című novellája ihlette, és a nyolcvanas évek hajnalán, a vidéki Írország borongós mélyén játszódik. Fiatal címszereplője, Cáit (Catherine Clinch) egy nyomorban tengődő, sokgyermekes parasztcsalád sarja: magának való, ábrándos teremtés, s bár többet érdemelne az élettől, léha, duhaj természetű apja, valamint a napi robottól megcsömörlött anyja ügyet sem vet rá. Amikor az asszony újra teherbe esik, a szülők úgy döntenek, hogy a nyári szünet erejéig távoli rokonokra bízzák a tízéves kislányt.
A középkorú házaspár, a finom modorú Eibhlín (Carrie Crowley) és a látszólag hűvös, de valójában aranyszívű Séan (Andrew Bennett) szeretettel és megértéssel viszonyulnak az apró jövevényhez, Cáit szemhatára pedig hirtelen tágulni kezd: egyre nyíltabb lelkesedéssel merül el az alkalmi mostohaszülők farmjának meghitt, varázsos miliőjében, és a két „idegennel” is bensőséges kapcsolatot épít ki. Az idill azonban nem tarthat örökké: mielőtt a nyár ellobbanna, a gyermeknek vissza kell térnie igazi családjához.
A csendes lánnyal megszületett az első ír nyelvű film, ami eljutott az Oscar-jelölésig. E tény persze csak az ír nemzeti kultúra szempontjából fontos. Az viszont, hogy A csendes lány történetesen az idei díjszezon egyik legfényesebben ragyogó ékköve, már a mezei cinefileknek is jó hír, hiszen ennyire kifinomult hatáseszközökkel dolgozó szerzői filmet egyre ritkábban láthatunk a nagyvásznon. Bairéad – aki nemcsak rendezőként, de forgatókönyíróként is bábáskodott a mű felett – tudatosan igazodott Keegan szövegének novellisztikus tömörségéhez. Lehengerlő, mennyire fegyelmezetten megkomponált a cselekmény: a direktor patikamérlegen adagolja a jeleneteket, a kurta – szűk másfél órás – játékidő minden másodpercét takarékosan beosztja, s A csendes lányt annak ellenére nem terheli üresjárat, hogy a szüzsé külső eseményekben meglehetősen szegényes. Bairéad egészen a végkifejletig szinte nem is törekszik arra, hogy dramatizálja a valódi családjától elszakadni vágyó, az élet ütőerét egyre bátrabban tapogató Cáit konfliktusát. Filmünk ehelyett színtisztán érzéki élményként kínálja magát: egymáshoz lazán kapcsolódó, olykor szilánkos mozzanatokból, parányi impressziókból, a hősök szertartásszerűen ismétlődő cselekedeteit ábrázoló jelenettöredékekből épül fel.
Cáit beleréved a végtelennek tetsző nyárba: mesés időbuborékban lebeg, s bár tudjuk, e buborék ki fog pukkanni, mi magunk is gyermeki élvezettel merülünk el a kislány sorsfordító utazását illusztráló képekben. A Kate McCullough operatőr által megteremtett vizuális stílus hihetetlenül sokszínű: hol éteri harmóniát sugárzó, már-már festményszerű kompozíciókkal találkozhatunk (a farm buja zöldje, békés, napsütötte terei mintha egy időtlen álomvilág részei volnának), hol a gyermeki perspektívához illeszkedő beállítások mutatják meg Cáit mikrokozmoszának szűkösségét (lásd az autóban utazás ismétlődő jelenetsorait), de néha épp a képek tömör anyagszerűsége ejt rabul (McCullough realisztikusan – kifejezetten hideg, barátságtalan színekkel – festi meg Cáit családjának otthonát, vagy épp a kislány iskoláját). Bairéad egyszerű, de mégis mély értelmű jelképekkel dolgozik: ilyen például a „varázskút”, mely a narratíva több pontján is kiemelt jelentőséggel bír, de a nyitányban és a zárlatban egyaránt hallható kakukkszó is bravúros – és nehezen felfedezhető – szimbólum.
A csendes lányban üdítően kevés a dialógus, a direktor sokkal inkább a képek erejében bízik, s helyesen is teszi, hiszen már a figurák testbeszédéből, a természeti környezethez való viszonyukból, sőt egy-egy távolba vesző emberi sziluettből is teljes sorsok bontakoznak ki előttünk. Bairéad elsőfilmje szinte végig ír nyelven szól hozzánk, az angolt pedig jószerivel csak Cáit szülei beszélik. Míg az ír már-már bársonyosan simogatja a fülünket, zeneisége pedig rabul ejt, addig az angol nyersnek, durvának, közönségesnek hat. És mi bizonyíthatná ékesebben a két család között tátongó intellektuális, érzelmi és társadalmi szakadékot, mint az általuk választott közlésmód?
A rendező egyébként nem moralizál, s a történet szociális vonatkozásai sem érdeklik, filmje e tekintetben (is) megőrzi légies ártatlanságát egészen a befejezésig. És ha már itt tartunk, a zárókép A csendes lány igazi érzelmi-stiláris csúcspontja: iskolapéldája annak, hogyan lehet a giccs borotvaélén táncolni úgy, hogy ne vágjuk meg magunkat, a nézőnek viszont észrevétlenül, szinte varázsütésre szállítsuk a katarzist. Tényleg ideje lesz megjegyeznünk magunknak Colm Bairéad nevét.
