Saját (rendszer)hibái ellenére figyelemre méltó alkotásról van szó nemcsak tényfeltáró szándéka és megszólalói, hanem amiatt is, hogy a YouTube megtekintés-számlálója bő egy héttel a bemutató után 63 000 fölött van, ami nagyobb, mint az utóbbi évek legtöbb magyar filmjének a teljes mozis nézettsége.
A Partizán berkeiben készült dokumentumfilm címe akár Rendszerhibák is lehetne: áttekinti a magyar filmgyártás állami finanszírozási rendszereinek történetét a 80-as évektől napjainkig, korszakokra tagolja azt főképp a politikai változások mentén, és az oral history klasszikus módszerével keresi a választ arra a kérdésre, hogy milyen hibák vezethettek a jelenlegi helyzethez, mert, állítja, az elmúlt évtized minden filmfinanszírozási rendszerének megvoltak a maga hibái. Fontos már a legelején leszögezni: a Rendszerhiba a jól ismert „partizános” lendülettel mesél, és a magát „rendszerkritikus médiaműhelyként” meghatározó alkotóműhely ezúttal sem hízeleg a mai politikai/filmipari rendszernek, ám az aktuális rendszerkritikáig történeti linearitás mentén jut el, és eközben egy csomó izgalmas, és a laikus néző számára kétségtelenül új dolgot mesél a magyar film történetéről.
A Rendszerhiba gerince egy hagyományos beszélőfejes dokumentumfilmé: magyar filmesek – rendezők és producerek – több generációjának képviselőit szólaltatja meg. Van közöttük olyan, akinek a 60-as, a 70-es vagy a 80-as években indult a karrierje – pl. Grunwalsky Ferenc, Gárdos Péter, Kovács Gábor –, van, aki a 90-es években debütált – Hutlassa Tamás, Fonyó Gergely –, van, aki a rendszerváltás környékén – Janisch Attila – vagy az ezredforduló táján mutatta be első filmjét – Muhi András, Hajdu Szabolcs, Pálfi György – , és végül megszólal a legutóbbi Inkubátor nyertesei közül is három – Berényi Andor, Kungl Zsigmond és Rudolf Olivér. Néhányan közülük korábban többször is nekifeszültek a rendszernek, mások döntéshozó testület részeként az aktuális rendszer fogaskerekei voltak, a legfiatalabbak pedig pályakezdők.
Szőrszálhasogatásnak tűnhet, de hiányzik a nagy összképből egy-egy női filmrendező vagy producer megszólalása – Mészáros Márta és Goda Krisztina csupán archív felvételeken bukkan fel, a producerszakmában dolgozó hölgyek pedig teljesen láthatatlanok maradnak. Nem tudhatjuk: talán a partizánosok őket is megkeresték, csak nem vállalták a szereplést, ahogy – a film végi felirat közlése szerint – Káel Csaba filmügyi kormánybiztos, illetve Lajos Tamás, Rákay Philip és Kálomista Gábor producerek sem válaszoltak a megkeresésre. Az ő megszólalásuk talán valamiféle egyensúlyt hozott volna az összképbe. Vagy nem...
A beszélőfejes gerincre a Rendszerhiba alkotói régi filmhíradók és közelmúltbeli hírműsorok részleteit, filmrészleteket, fotókat és filmplakátokat „aggatnak”, ezzel illusztrálva és kiegészítve az elhangzottakat, és gazdagítva a – nyilván nem mozifilmes igénnyel készült, de az egyszerű televíziós riportfilm műfaján túlmutató – dokumentumfilm egyébként szegényes filmnyelvét. A Rendszerhiba legcsodálatosabb pillanatait kétségtelenül a gyönyörű bevezető montázsának köszönhetjük: 122 év magyar filmtörténetét foglalja össze a legelső magyar játékfilmtől, A táncztól kezdődően a Külön falkáig, a tánc motívumára építve.
A magyar filmtörténet itt részletezett szeleteit a Rendszerhiba megszólalói néhány jól körülírható korszakra tagolják. Az „aranykor” szerintük a 80-as évek dereka volt, amikor volt pénz filmre, lehetett alkotni, ha az ember néhány kényes témát nem feszegetett, hiszen a Kádár-korszak a filmet meghagyta valamelyest szabadnak a többi művészethez képest. Milliók nézték meg Magyarországon a hazai filmeket, amelyek nemzetközi fesztiválsikereket is elértek. Ennek a rendszernek a hibája a politikai háttérből származott, ami össze is omlott. A rendszerváltás hatása néhány év múlva lett igazán érezhető a magyar filmiparban: nem volt pénz rá, úgyhogy nem is készültek filmek, filmszemlét is csak kétévente lehetett rendezni.
A filmtörvény megszületése és az MMKA korszaka igazi „reneszánsznak” tűnt: újra lett pénz filmre, ismét jöttek a fesztiválsikerek. Alapvetően demokratikusan működő, több ablakos rendszer volt ez, gyakran cserélődő, szakmai döntéshozókkal, de ez sem volt hibátlan: nem volt fenntartható a filmfinanszírozásra megítélt összeg, bizonyos megnyert pályázatok alapján átutalt pénzekből sosem készült film, vagy/és a filmszakma nem tudott felelősen gazdálkodni a rendelkezésére álló anyagiakkal, kegyelemdöfésként pedig jött egy banki fiaskó – tény, hogy az MMKA által felhalmozott 6,5 milliárdos adósság végzett az intézménnyel.
2011-ben, Andy Vajna kormánybiztosi kinevezésével új korszak kezdődött: egyablakos pályázati és forgatókönyv-fejlesztési alapú finanszírozási rendszert vezettek be, ami a filmes társadalmat megfosztotta az autonómiájától – mégis „valami rejtélyes okból jó magyar filmek készültek”, ahogy Lányi András fogalmaz, és született egy magyar Oscar-díj is.
Amerikai nagybácsi – Andy Vajna-portré
Már bő másfél éve, hogy eltávozott Andy Vajna, a 20. századi hollywoodi magyarok talán utolsó képviselőjeként – a nyilvánosság számára váratlanul. A szivar nélkül ritkán mutatkozó, egykori emigránsból lett filmproducer, pénzember azonban már hosszú évek óta küzdött cukorbetegséggel és különböző szív- és érrendszeri problémákkal. A filmvilágban és azon belül a magyar filmiparban betöltött szerepe nem csak alkotóként, de mentorként és később kormánymegbízottként is jelentős. Életművének szinte mindegyik szakasza kettős, ellentmondásokkal tarkított, de mindenképp megkerülhetetlen, hiszen egy egész generáció nőtt fel itthon a filmjein. A lehetőségekhez képest politikamentes portré következik.
A film sokoldalúan jellemzi Andy Vajna figuráját: a visszaemlékezések szerint okos, rafinált, felvállaltan politikailag beágyazott, egyértelműen közönségfilmes producer volt, nem volt érzéke a szerzői filmhez, erősen kiállt a saját ízlése mellett, de biztosította, hogy legyen pénz alkotni, „a politika ne szóljon bele”, és „tisztességes emberek bírálják el a pályázatokat”.
Andy Vajna halála után a Müpa vezérigazgatója, Káel Csaba lett a filmipar fejlesztéséért felelős kormánybiztos – a korszakot a megszólalók tapasztalatai szerint személyes ismeretségek mentén megítélt támogatások, nagyon nagy költségvetésű, esztétikai és történelmi hitelesség szempontjából megkérdőjelezhető történelmi filmek (Az aranybulla, Hadik, Semmelweis), az intézményrendszer államosítása (ld. SzFE-egyetemfoglalás) és átalakítása fémjelzik. Többük forgatókönyveit utasították el „zsinórban”, és úgy gondolják, általában több filmest utasítanak el, mint ahányan emiatt nyilvánosan szót emelnek. De kis költségvetésű elsőfilmek a filmalap inkubátorában továbbra is szabadon születhetnek, jelentik ki többen is – március óta tudjuk, hogy ez nem éppen így van. A Rendszerhiba szerint a filmesek ezzel a helyzettel „nem tudnak mit kezdeni”, a jelenlegi rendszer legnagyobb hibája pedig az, hogy „ami van az jogszerű, vagy jogszerűvé teszik”.
Visszavonták három inkubátor-nyertes film támogatását
Az NFI Inkubátor programjának öt tavalyi nyertese közül hármat írásban értesítettek, hogy a filmterveket nem javasolják beadni a gyártási pályázatra.
A film tesz egy kis kitérőt a közönségfilm vs. szerzői film tengelyen – a 60-as évektől kezdődően mindenki szerzői filmet akart csinálni, mert lenézték a „papa moziját”, a két világháború közti, szórakoztató, könnyed közönségfilmeket, s ez a tendencia a 90-es évekre felerősödött, bár nem feltétlenül nagyképűség, hanem az anyagi források szűkös volta miatt is, és a megszólalók konszenzusra jutnak afelől, hogy a kétféle filmtípus jól megfér egymás mellett –, kiderül, hogy miért kaszálhatták el Pálfi György Toldiját, miért nem Gárdos Péter csinált filmet Semmelweisról, illetve röviden tisztázódik, hogy mitől jó egy film.
Nyilván egy csomó kérdés megválaszolatlan marad, kérdés lehet, hogy a filmben megszólaltatott rendezők és producerek mennyiben képviselik a teljes magyar filmszakmát (és nem csupán a magyarországit, hiszen egy pillanatra belebotlunk Ceaușescuba és a romániai rendszerváltásba is, de határon túli filmesekről nem nagyon esik szó), bizonyára vannak történetek, amelyeket még most sem sikerült elmesélni, talán vannak még titkok, amelyekről még mindig nem sikerült lerántani a leplet, összefüggések, amik most kimaradtak – de a Rendszerhiba vége nyitott, ott lóg a levegőben a kimondatlan kérdés: hogyan, merre tovább? Hiszen Hajdu Szabolcs zárszavait idézve: „a magyar film egy kutúra, s a kultúra élő organizmus […] Nem lehet megfojtani, azt csinál, amit akar.”
