Lehet-e még újat, de legalábbis érvényeset mondani az iskolai lövöldözésekről? Megan Park filmje erre a kérdésre ad elegáns választ.
Sajnos máig igen gyakran hallunk az Egyesült Államokban történt iskolai tragédiákról. A jelenség rendkívül összetett, és talán ilyen távolságból nincs is meg a megfelelő mennyiségű információnk ahhoz, hogy ítéletet mondjunk, az azonban jól látszik, hogy a tengerentúli közvélemény próbál valamiféle választ adni, nem véletlenül készül számtalan film is a témában, legyen szó akár dokumentum- (Kóla, puska, sültkrumpli / Bowling for Columbine), akár játékfilmes (Elefánt) példákról. Az ilyen témák esetében az alkotók az örök kérdéssel szembesülnek: hogyan lehet új oldalról megközelíteni a kérdéskört, hogy ne csak a jól ismert közhelyeket ismételgessük? A The Fallout elsőfilmes rendezője, Megan Park a nézőpont megváltoztatásával oldja fel a dilemmát.
Nem is kezdődhetne átlagosabban az iskolai nap. Vada (Jenna Ortega) majdnem elalszik, ám indulni kell, hiszen kezdődnek az órák. A lány ki is kéredzkedik az egyikről, válaszol a testvérének üzenetben, majd mosdóba megy, ahol egyszer csak egyre hangosabb lövésekre lesz figyelmes. Miával (Maddie Ziegler) és Quintonnal (Niles Fitch) kiegészülve Vada megmenekül, a három, addig egymás számára ismeretlen fiatal élete pedig elválaszthatatlanul összefonódik.
A The Fallout első néhány perce az utóbbi időszak legerősebb nyitánya. A rendező kevés időt szán az alaphelyzet bemutatására, azonnal jön a tragédia. Park ezzel szinte észrevétlenül üzeni, hogy nincs válasza, nem tesz úgy, mintha tudná, mi vezethet ilyen szintű brutalitáshoz. Ő a túlélőkre akar koncentrálni, a társadalmi kontextust csak nagyon érintőlegesen, Vada egyik barátján keresztül érinti. Nem kerül terítékre a fegyvertartás vagy a pszichológiai nyomás kérdése, itt mindössze néhány fiatalt látunk, akiknek percek alatt változik meg az élete.
Park a nézői elvárásokkal is remekül játszik. Kezdetben ugyanis szinte hiánytalanul hozza be a coming-of-age műfaji kliséket. A visszahúzódó lány, a menő csaj, a talán kicsit szigorú, de alapvetően jó szándékú szülők mind-mind jelen vannak. Ezek azonban csak elterelésként jelennek meg a vásznon, ez a zsáner ugyanis (a nevéből is adódóan) valamilyen fejlődést ábrázol, amelyben a főhős továbblép, képes felelősséget vállalni, előrébb jut az életében. Park ezzel szemben épp azt akarja bemutatni, hogy van olyan veszteség, amin nem lehet túllendülni. Meg lehet tanulni együttélni vele, de a teljes felejtés lehetetlen.
Tinifilmes kliséket idéz kezdetben a két lány kapcsolata is, amint a visszahúzódó, alig észrevehető félről kiderül, hogy valójában egy izgalmas személyiség, miközben a menőség álarca is lehull. A The Falloutban azonban Vada és Mia motivációja tökéletesen érthető, a két lány egymásra találását a közös, a külvilággal szinte megoszthatatlan tragédia eredményezi.
A film legnagyobb erénye egyébként is az, ahogyan a gyász folyamatát, annak minden stádiumával bemutatja. Bár tudjuk, hogy pszichológiailag messze nem a legszerencsésebb, ám nagyon emberi, ahogy Vadáék kezdetben a teljes, szinte reflektálatlan továbblépéssel próbálkoznak, majd szépen lassan esnek át az összes stádiumon; tagadnak, haragszanak a világra, magukat okolják, végül azonban mégis képesek kialakítani egy egészséges viszonyulást a tragédiához (ha ilyen esetben lehet egyáltalán ilyesmiről beszélni). Mindez egyébként egészen az utolsó jelenetig tökéletesen igaz a filmre, ekkor azonban a rendező megpróbálja egy tolvonással tönkretenni a korábbi munkáját, és majdhogynem sikerrel is jár. A befejezéssel nemcsak az a gond, hogy olcsó és hatásvadász, hanem az is, hogy ebben a formában, kitárgyalatlanul hagyva szinte idézőjelbe teszi a gyászmunkát, amit a szereplők elvégeztek.
Park részben jár csak „sikerrel”, ennek oka pedig, hogy korábban viszont kifejezetten erős alapokon nyugvó várat épített. Remek például, ahogy a hangvételekkel játszik a film, a vicces és tragikus pillanatok ilyesfokú keverésével az amerikai függetlenfilm legszebb hagyományaihoz nyúl. A szülőkkel, a fiatal pszichológusnővel (Shailene Woodley) folytatott beszélgetések esetenként elképesztően humorosak, ám nem bagatellizálják el a témát. Egyrészt érezzük, hogy egyfajta védelmi reakció ez Vada részéről, másrészt pedig azért mégiscsak azt üzeni Park, hogy egy kis öniróniával minden könnyebben elviselhető. Illetve az ellentétek a tragédia hatását is jól érzékeltetik, mert végső soron arról van szó, hogy még korábban az volt a gond, hogy de gáz már, amit a másik az Instagramon csinál, meg nem tetszik a fiú, akinek én igen, addig most a kortársainkat temetjük el.
A pillanatokra sem tolakodó, a csendekkel, a zsigeri reakciókkal remekül operáló megvalósítás és a főszereplő, Jenna Ortega laza, magabiztos játéka is hozzájárul ahhoz, hogy a The Falloutot nyugodtan nevezhessük kifejezetten jó filmnek. Elsősorban azért, mert úgy képes kiutat mutatni a melankóliából, hogy közben hitelesen ábrázol egy felfoghatatlan tragédiát. Ha a film egy jelenettel rövidebb, még patetikusabb jelzők használata sem lett volna indokolatlan. De a „jót” is becsüljük meg.
