A Via Transilvanicát beutazó dokumentumfilm képes túllépni az elszaporodott motivációs képeslapok és hatásvadász drónfelvételek ürességén, de végül mégis egy reklámfilm marad.
2022-ben, Románia első hosszútávú turistaútvonalának hivatalos felavatása előtt kilenc vakmerő futó arra vállalkozott, hogy teljesítse a putnai kolostort Traianus hídjával összekötő, 1.400 kilométer hosszú, 30.000 méter szintkülönbséget átívelő Via Transilvanicát. Mircea Gherase és Lucian Mircu független dokumentumfilmje az ő kísérletüket követi végig. Bár mind tudják, hogy senki sem garantált befutó, az utat együtt megkezdő hivatásos sportolókat és ultramaratonistákat, viselkedési elemzőket, ráktúlélőket és családapákat mind összeköti a futás iránti szeretet és fizikai határaik feszegetésének vágya. Ezek a határok azonban csak azután válnak tapinthatóvá, miután megkezdik útjukat. A medvetámadásokkal és éjszakai eltévedésekkel fenyegető, sokszor szinte jár(hat)atlan út nem a legkényelmesebb terep, ahol az időjárás még a legfelkészültebbeket is kikezdi, az eső nem foglalkozik az utazókkal, de még akkor is tovább kell menni, amikor a bőr már szétázik, és a körmök leválnak az ujjakról.

Ahogy az ilyen expedícióknál általában, a kellemetlen körülmények egyszersmind az utazó kiszolgáltatottságára is felhívják a figyelmet, hangsúlyossá válik a természet és ember viszonya, utóbbi folyamatosan alulmarad az előbbivel szemben. S ahogy az ilyen tárgyú előadások általában hangoztatják, a film is azon az állásponton van, hogy a világ végén magára maradt ember csak önmagán túlmutató elkötelezettséggel, lépésről lépésre megnyert motivációval és a fel-nem-adás örök mantrájával lehet képes természetfeletti teljesítményre. Csakhogy a film nem reagál arra az ilyenkor ugyancsak állandóan felmerülő kritikákra, hogy a teljesítési vágy miatt hátrahagyott otthon és a család vagy a testi épség kockáztatása egy ponton önzőség is, s az elszántság és az őrült megszállottság közötti határ nagyon vékony, ha egyáltalán létezik. A film bár egyértelműen pozitív hősökként tekint szereplőire, a motivációs tartalmat azzal próbálja igazolni és elmélyíteni, hogy a privát történeteikre fókuszál. S ugyan ez így tényleg kifuttatható lenne valamerre, egy határozott szervezőelv hiányában felsorolásjelleget kap.

A történet kezdő- és végpontja könnyen adott: rajttól célba érkezésig ismerjük meg sorra a szereplőinket. Gyakran azt is látjuk, hogy az úton hol tartanak éppen, mennyit sikerült eddig abszolválni, és mennyi van még hátra. Az egymás után helyezett portrék azonban azt eredményezik, hogy még a film második felében is a szereplők bemutatásánál tartunk, sőt olyan is akad, akire a céltáblánál csodálkozunk rá, hogy jé, eddig is itt volt – a másik oldalról pedig akit egyszer sikeresen megismertünk, arra már csak minimálisan térünk vissza. A sorra elmesélt történetekből pedig talán pont az a legizgalmasabb, amivel a film nem is kezd semmit: hogy tudniillik a futók egymástól függetlenül szinte mind megemlítik gyerekkoruk bántalmazó környezetét, egy-egy agresszív szülőt, aki elől talán menekülnek, akinek talán bizonyítani akarnak. Amikor pedig egyikőjük arról mesél, hogy sportkarrierje előtt tolvajként dolgozott, míg börtönbe nem jutott, akkor érezzük igazán, hogy a végigutazott tájak ellenére a történetek miatt lesz igazán helyi ez a film. Nemzetközi maratonokhoz képest az teszi specifikussá, hogy az egyéni motivációk mögött felsejlik valami generációs társadalmi trauma, ami elől mind futnak. Ez azonban csak izgalmas fun fact marad, mivel a film készítői nem kívánják kiemelni.

A koncepció hiánya mégis abban érződik leginkább, hogy a film nem reflektál a hosszútávfutókat végigkísérő stábra. Pedig embertpróbáló feladat lehetett a szereplőket egyáltalán követni is. (A film néhány adott pontján az is az érzésünk, hogy azért hiányoznak részek, mert a követés nem mindig sikerülhetett maradéktalanul.) Mivel a hasonló kihívásokon résztvevők általában egyfajta elvonulásként élik meg az utat, a kamera jelenléte könnyen elutasítást válthatna ki, a filmkészítők őszinte érdeklődése azonban könnyen lehetőséget is biztosíthatna a magányukkal és önmagukkal való találkozásban. A film legizgalmasabb pillanata pont az, amikor a szereplők saját telefonjukkal készített vlogjait látjuk. A naplójelleg azonnal hitelesíti a személyes történeteket, ez a médium tehát akár traumafeldolgozó eszközzé is válhatna. Ez azonban mindössze egy rövid jelenet erejéig tart, az alkotók nem szívesen használják gyakrabban a formát. Mintha tagadni szeretnék a stáb befolyását – pedig ha mást nem, a futók motivációit biztosan meghatározta az a tény, hogy éppen film készül róluk. Még ha nem is mondjuk ezt ki.

A film nem használja ki az anyagában rejlő megannyi lehetőséget, beéri az egyszerűbb dramaturgiával, hiszen végsősoron mégiscsak tömegekhez szeretne eljutni. S úgy tűnik, működött a kompromisszum: független dokumentumfilmeknél ritkán látott töretlen népszerűséggel és sikerrel vetítik immár november óta. Célja elsősorban az marad, hogy hirdesse a Romániában egyedülálló turistaútvonalat, meggyőzze nézőit arról, hogy kimozdulni jó, motiválja őket a komfortzónájuk elhagyására. Ezért pedig aligha haragudhatunk rá.