Néhány groteszk módon vicces pillanata ellenére A legboldogabb ember a világon nem a trailere által sejtetett, sötét humorú romantikus vígjáték, hanem csontig hatoló, kőkemény dráma. Nem elemelt, művészi pózokból tanulságokat sulykoló, hanem őszinte, valószerű és zsigeri filmélménnyel lesújtó alkotás.

Teona Strugar Mitevska nagyszerű nemzetközi dobbantása, a Berlinalén bemutatott Isten létezik, és Petrunijának hívják (Gospod postoi, imeto i' e Petrunija / God Exists, Her Name is Petrunya) bemutatója után négy évvel, 2022-ben újabb emlékezetes alkotással állt közönsége – a bemutatón a velencei fesztivál nézői – elé. Hatodik nagyjátékfilmjének hitelessége egy dokumentumfilmével vetekszik: olyan elemi erejű, de nem vénasszonypityergetős módon tálalt fájdalmat hordoz, amitől nézőként úgy érezzük, valamit megértettünk a volt Jugoszlávia térségében ma élő emberek hétköznapjaiból.

Ha ilyen – különösen a Balkánról érkező – címet látunk, borítékolható, hogy cseppet sem boldog emberekről fog szólni a történet. Mivel a premissza szerint két magányos ember fog találkozni a vásznon egy párkereső program alkalmával, első ránézésre érthetőnek is tűnik a film címe – pedig még ennél is sokkal többről van itt szó. Asja és Zoran a negyvenes éveiket tapossák, és valóban a szervezett és irányított ismerkedés mellett döntenek: belebújnak a párokat online egyeztetések nyomán összeboronáló szervezőktől kapott, rózsaszín köpenyekbe, és tévékvízszerűen gombokat nyomogatva válaszolnak egymásnak a kívülről érkező kérdésekre. Ahogy a kérdések és a párokat összehozni hivatott kérdések egyre aszurdabbá válnak, úgy derül ki fokozatosan az is, hogy Asja és Zoran sorsa korábban keresztezte már egymást, és más-más motivációval érkeztek a találkozóra: a film bevezetőjében hosszan követett, alapvetően kiegyensúlyozott nő a szerelmet keresi, de a remegő, öngyilkosságot fontolgató, szemmel láthatóan emberi roncs férfi ezt a szokatlan módját választotta a bocsánatkérésnek. Durva spojlerezés nélkül is elárulhatjuk: gyilkos és sérüléséből csodával határos módon felgyógyult áldozata szembesül itt egymással, az előbbi titkolt kezdeményezésére. Egyiküket még szinte gyerekként sorozták be katonának, a másikuk életveszélyesen megsérült Szarajevó 1993–1996-os ostroma során. A film alapkérdése tehát nem az, hogy születhet-e szerelem egy nevetséges párkereső eseményen, idegenek között, hanem hogy hogyan fogalmazhatja meg a bocsánatkérését az, aki egykor meghúzta a ravaszt, és megbocsáthat-e valaki annak, aki az életére tört, létezik-e egyáltalán feloldozás, bűnbocsánat egy ilyen helyzetben. (Az már spojlerezés lenne, ha elárulnánk, hogy mi lesz a film vége – álljon csak itt annyi, hogy értelmesen, logikus folyományként és csodálatosan szépen sikerült lezárni, mert ezt azért hangsúlyozni kell.)

A szemmel láthatóan kis költségvetésből készült, nagyjából egy térben játszódó, gyönyörűen építkező és egyetlen pillanatig sem kiszámítható film a cselekmény előrehaladtával egyetemes délszláv traumafeldolgozássá nemesül. Ez az egyetemessége az alkotók vonatkozásában is tetten érhető, hiszen bár bosnyák nyelven beszél a film, szinte teljes délszláv koprodukciónak mondható: észak-macedón, szlovén és bosznia-hercegovinai (plusz dán és belga) pénzből és alkotói energiával forgott. De ugyanez az egyetemesség köszönhető a szereplőknek, főleg az okosan megírt mellékszereplőknek, akik szintén a béna rózsaszín, a rendszerváltás előtti korszak kommunista munkaruháit idéző köpenyekben próbálnak egyediek maradni. Különféle nemzetiségűek és vallásúak, más-más kulturális háttérrel és személyiséggel rendelkeznek, de ahogy az egyenruha uniformizálja őket, közös mindannyiukban a háborús múlt okozta, valamilyen formájú trauma is, amire – ki tudja, mennyi idő alatt és milyen áron – csendesen fátylat borítottak, ahogy Asja és Zoran is próbálna – előbbi több, utóbbi kevesebb sikerrel. 

Ugyanennek az általánosításnak az eszközévé válik a film eleji, már-már saulfiásan ható késleltetés: amikor Asja és Zoran „közös titka” kiderül, akkor válik világossá, hogy van a szomszédságunkban egy olyan régió, ahol hosszan mehetsz valaki után az utcán, csak a tarkóját látva, nem tudva róla, hogy milyen traumákat hordoz, gyilkos-e vagy áldozat, esetleg mindkettő egy személyben.

A film kamerakezelése ugyannek az üzenetnek rendelődik alá, az operatőr Virginie Saint-Martin rengeteg nagyközelijének, hol szédítően körbejáró, hol kézből lekövető figyelmének, valamint Per K. Kirkegaard vágói bravúrjainak köszönhetően életre kel a filmben a Fájdalom, s ezzel A legboldogabb ember a világon segít átérezni egy egész régió egymás mellett élő népeinek kollektív tragédiáját, segít jobban megérteni mindazt, ami nem is olyan régen a szomszédságunkban lezajlott. Szomorú aktualitást ad a filmnek, hogy most egy másik szomszédunknál zajlik valami nagyon hasonló...

Vetítik a TIFF-en: június 17., szombat, 20:15, Sapientia (Cel mai fericit om din lume).