Észak-Macedóniában elég, ha elhalászod a keresztet a férfiak elől, és máris áll a bál. A Lux-díjas Isten létezik, és Petrunijának hívják erről mesél meglepő visszafogottsággal, mégis hatásosan.
Teona Strugar Mitevska ötödik nagyjátékfilmjét a tavalyi Berlinálén mutatták be, ahol az Arany Medvéért is versenyzett, amelyet aztán végül az izraeli Szinonimák (Synonymes) nyert meg. Elvitte azonban az Európai Parlament által alapított Lux-díj egyikét, amelyet azoknak az alkotásoknak ítélnek oda, amelyek fontos társadalmi problémákra világítanak rá. Az Isten létezik a Balkánra kalauzol, ám nem a mára szinte elvárt bohókás Kusturica-stílusban, hanem egy visszafogott, szatirikus darabban, amely felemelkedéstörténet és feminista film is egyben.
Petrunija első blikkre nem egy főnyeremény: túl van a harmincon, még mindig a szüleivel él, és annak esélye, hogy az észak-macedóniai semmi közepén érvényesülni tud a munkaerőpiacon történészdiplomájával, nagyjából a nullával egyenlő. Szokás szerint anyja rugdossa el egy állásinterjúra, ahol alaposan megalázzák nőként is. Az újabb kudarc után hazafelé baktatva Petrunija tanúja lesz egy fontos vallási hagyományának, amikoris a pópa bedobja a vízbe a keresztet, az a férfi pedig, aki kihozza, áldott és szerencsés lesz. Több se kell Petrunijának, bevetődik a folyóba, el is hozza a keresztet, amivel el is kezdődik addigi céltalan és unalmas életének egy új fejezete.
Az eleinte nem feltétlenül szimpatikus Petrunija felemelkedéstörténete ez: a kereszt előtti időkben nem igazán küzd azért, hogy jobb lehessen a sorsa. Amint azonban elkezdődik a meghurcolása, az eleinte meglehetősen egyszerűnek tűnő lányban feléled a küzdőszellem, a vágy, hogy ne semmizze ki őt egy csapat dühös férfi és egy feltörekvő riporternő sem. Az utóbbi szintén fontos utat jár be: a szkopjei újságírónő – akit egyébként a rendezőnő testvére, Labina Mitevska alakít – először a csak a nézőmágnes sztorit szimatolja ki, később azonban a kamerába mondva ő teszi fel a legfontosabb kérdéseket, és mindennemű elnagyolt női bajtársiasságot mellőzve lesz Petrunija legfőbb támasza.
Az Isten létezik úgy szól a feminizmusról, hogy észre sem vesszük, annyira természetesen és pózok nélkül teszi mindezt. Rengeteg melldöngetős feminista film tanulhatna tőle, hogyan is kell fellengzős, életidegen párbeszédek és gesztusok nélkül belesni a feminizmus függönye mögé. Mindezt úgy, hogy a patriarchális ortodox valláson keresztül mutatja be mindezt: Petrunija azért találja magát az eset után nem sokkal a rendőrőrsön, mert nő – azoknak meg ugye tilos elkapni egy ilyen szent vallási szimbólumot. Rendőrök és pópák verik az asztalt, hogy adja vissza a keresztet, és a városban dúló indulatok jól mutatják, hogy a feje tetejére áll a közösség, ha egy nő olyat tesz, ami nincs megírva a nagykönyvben. És Petrunijának, az elnyomott nőnek egyetlen másodpercbe telne visszaadni a kis fakeresztet, ami csak szimbolikus jelentőségű, önmagában semmi értéke nincs. A nő azonban azt mondja, hogy nem.
Nem adja vissza, mert őt illeti meg, látványos szónoklatok nélkül, jóformán némán küzd az árral, a férfiak pedig nem tudnak fogást találni rajta. Az „erősebb nem” – mert ebben a filmben a legtöbb férfi úgy van ábrázolva, hogy egy ilyen idejétmúlt kifejezés paródiája legyen – hiába toporzékol, hiába dugják el a keresztet a széfbe, nem győzhetnek Petrunija felett, aki ha bele is csömörlött eddigi élete során az elutasításba, itt öntudatra ébred. A film befejezése felteszi a koronát minderre, ugyanúgy, ahogy addig: nincsen látványos finálé, csupán egy csendes, mégis katartikus győzelmi pillanat.
A rendezőnő jó érzékkel játszik a képi világgal is: a helyszín gyakorlatilag még a Balkánnak is a Balkánja. A lepusztult miliő nagyon jól rímel arra, amikor a riporternő a sötét középkorhoz hasonlítja az emberek gondolkodását – az elavult elvek nem is érdemelnének szebb díszletet a lerohadt falaknál. Érdekes vizuális megoldásként gyakran láthatjuk a riporternő operatőrje kameráján keresztül a történéseket, amelyek miatt sokszor van olyan érzése a nézőnek, mintha kézikamerás filmet néznénk – hogy aztán a kevés kameramozgást tartalmazó beállítások megtörjék mindezt.
Visszafogottság: talán ezzel a szóval lehetne legjobban jellemezni az észak-macedón rendezőnő Lux-díjas filmjét. Visszafogottan mesél egy olyan témáról, amelyről egyrészt divat fellengzősen szólni, másrészt nagyon nehéz nem hatásvadász módon előadni. Visszafogott a humora – bár erősen szatirikus, mégsem az óriási kacagások filmje. És visszafogott, mert végső soron nem egy egetrengető alkotás, mégis csendben és elegánsan szól nagyot.
