Depressziós ipari környezet, megoldatlan gondokkal. Afrodita, Sapho és Slavica testvérek. A három nő drámája, ha különböző méreteket is ölt, azonos eredőjű. Anyjuk elhagyta őket, apjuk meghalt – mindez régen történt már, mégsem tudták mihez kezdjenek. Közben a történelem kereke fordult egyet, Macedónia is függetlenné vált, háború nélkül. A film mégsem helyzetjelentés.

A rendezőnő nyilatkozata szerint filmje egy nemzet haláláról szól, mivel „az identitás többé nem kötődik a szülőhelyhez vagy az eredethez, az emberek önmagukon belül keresik a választ”. Meglepő kijelentés ez, ismerve a Balkán történelmi és kulturális viszonyait, ahogy az is furcsa, hogy az „Afrodita álma a kortárs Macedóniában játszódik, annak társadalmi és kulturális valóságában.” Leginkább a két kijelentés és azok filmhez való viszonya között érzek ellentétet, önellentmondást. Ha Macedónia jelenkori problémáival foglalkozunk, épp a nemzeti kérdéskörnél találjuk magunkat először (etnikai mozaik, névvita). Ami a kortárs valóságot illeti, a film próbálkozik, mégsem válik annak képi foglalatává.

Afrodita a legfiatalabb: ő nem beszél. Slavica, a legidősebb, kemény drogos. Mindketten álomvilágban élnek. Sapho racionális, ő nem épít maga köré látszatvalóságot és a mesterséges örömöknek sem rabja. Menekülni akar, akár csak anyjuk. A szétesett társadalom lecsúszottjai ők, az alkotás viszont nem szociális elemzés vagy kórkép.

Áthallásokat csupán Afrodita alakja okoz. Az autizmust súroló viselkedése szimbolikussá teszi (más délszláv filmekben is megtalálható ez a fogás: Goran Paskaljević: Téli álom, Ognjen Svličić: Armin), mintha sorsa példázná a közállapotokat.

Álmai mégsem igazi álmok, inkább csak némaságának és zavartságának dramaturgiai szükségszerűségei. Afrodita belső képei nem egy szebb jövőre vonatkoznak, inkább a valóság tudomásul nem vételéről tanúskodnak. Lakhelyük élő múzeuma az erőltetett szocialista iparosításnak, mégsem a helyi acélgyár a felelős abban, hogy a testvérek nem segítik, nem segíthetik egymást igazán a kiútkeresésben. A fő konfliktus épp a múlt feldolgozásának hiánya, amely kizárja a normális, teljes élet lehetőségét. Tévutakon, kényszerpályákon vegetáló lények kétségbeesett identitáskeresése zajlik, amit a szülőhelyük identitásproblémái csak tovább nehezítenek.

A környezetszennyező komplexum és a táj fontos motívuma a filmnek, de nem a valóság pontos másának igénye, inkább annak modellértéke miatt válik a cselekmény kulisszájává. Afroditát nem az ipari táj zavarja, hanem az emberek mérhetetlen közönye és magánya, amit a szerelem sem oldhat fel.

Párkapcsolata kérdéses. A kórház dolgozója (Aco) nemcsak Afroditával, hanem Saphóval és mással is megosztotta, megosztja ágyát. Ebben a világban a férfiak sem segítenek, pedig Slavica előtt is megcsillan a remény. Az acélgyár új tulajdonosa (Victor) iránta is érdeklődik (természetesen Saphó után), de neki anya kell, nem egy heroinista. Jogos, a férfi alakja mégis a túl gyors privatizáció nyertese, az új rend gátlástalan ura. Saphó nagy nehezen vízumot kap és emigrál Görögországba. De nem mehet el mindenki, a macedónok nem elszlávosodott görögök, ahogy azt a görög retorika helyenként említi. A film tragikusan zárul: Slavica véletlenül felgyújtja a házat. Afrodita tehetetlen, de nem hagyja magára az eszméletlen nővérét. Együtt halnak tűzhalált.

A helyenként zavaros szerzői film az élhetetlen körülmények ábrázolását egyfajta mágikus realizmussal ötvözi, ami kiválóan megfelel a témának. A múlt és a jelen néhol keveredik, olyan visszatérő jeleneteket alkotva, mint a lányok apjának megjelenése. Az Afrodita álma mindent összevetve sem szociális analízis, inkább maga is az identitáskeresés és -képzés része.