A Túltolva egy provokatív, életigenlő, hibátlanul összerakott hangulatfilm, amelyben McConaughey egy rózsaszín köntösben mindenkit levesz a lábáról, ha hajlandók vagyunk szemet hunyni néhány morális kérdőjel felett.
A film főszereplője Moondog (a zseniális Matthew McConaughey), a sikeres költőbálvány, akit leginkább hedonista életmódjáról és Bukowskit idéző költészetéről ismer mindenki. Moondog saját bevallása szerint is igyekszik két végéről égetni az élete gyertyáját: alkohol, drogok, szex és partik töltik ki mindennapjait, mindenki imádja, és mindent elnéznek neki. Ám elérkezik az a pillanat, amikor felesége (Isla Fisher) és lánya (Stefania LaVie Owen) visszakényszerítik a fellegekben lebegő költőt a földre: elzárják a pénzcsapot mindaddig, amíg ki nem ad egy új kötetet. Ezután pedig várjuk a már jól bejáratott megtérés-történetet, amikor főhősünk rádöbben az elpazarolt évek súlyára, az önzősége által okozott károkat megpróbálja jóvá tenni és a társadalom hasznos proaktív tagjává válik.
Moondog azonban tipikus Harmony Korine-főhős: akárcsak a Spring Breakers - Csajok szabadon főszereplői, úgy ő sem lesz soha beilleszthető a konvencionális társadalmi rendbe. Nincsenek tehát nagy felismerések és magasztos pillanatok, helyette végigkövetjük Moondog útját az elvonótól az új kötetével kapcsolatos díjátadóig. Megismerkedünk közben egy delfinekért rajongó hajóskapitánnyal (Martin Lawrence), egy piromániás drogfüggővel (Zac Efron – a rendezőtől nem meglepő a Disney-csatorna egykori sztárjainak szerepeltetése, előző filmjében szerepet kapott többek között Selena Gomez és Vanessa Hudgens is), vagy Moondog legjobb cimborájával, Snoop Doggal, aki tulajdonképpen önmagát játssza, csak más néven.
Moondog nem egy példakép-értékű figura, egy olyan megosztó szélsőséget képvisel, ami sokaknál túlságosan kibillentheti a morális iránytűt ahhoz, hogy a filmélmény élvezhető maradjon (nem véletlenül van a 18-as korhatár-besorolás). Az életvitel, amelyet megtestesít, nem húzható rá teljességében a saját mindennapjainkra, hiszen ez a férfi egy olyan ritka kiváltságos helyzetben van (= gazdag fehér amerikai férfi), amelyben megengedheti magának (és a körülötte élők is megengedik neki), hogy ne törődjön a rossz döntések következményeivel. Ezért fontos nézőként is elengednünk azt, hogy a saját szabályrendszerünk szerint értékeljük Harmony Korine hőseit. Ha viszont ezen túllendülünk, akkor gondtalanul lebeghetünk mi is Moondoggal másfél óráig. A végén talán még haza is vihetünk valamit tanulságként, lecsupaszítva azt a színes göncöktől, flip-up napszemüvegektől és kenderlevelektől.
Harmony Korine nem mesél igazán történetet, a cselekmény szerepe csak másodlagos, nem beszélhetünk karakterfejlődésről sem, aki erre vágyik, annak nem ajánlott ez az alkotás. A film sokkal inkább olyan, mint egy moodboard – annak pedig nagyszerű. Minden filmes eszköz azt szolgálja, hogy a lehető legmélyebbre rántsa a nézőt ebbe a súlytalan, színes, kuszaságában imádnivaló világba. Az élettel teli, élénk színvilág (a Spring Breakers neon világát itt felváltották a strandhangulat színei), a fantasztikus zene (tökéletesen jelenethez passzoló Peggy Lee Is that all there is? című száma) és természetesen a színészi alakítások. McConaughey hibátlan profizmussal hiteti el velünk, hogy tényleg testet ölthet az „I don’t give a f*ck!” és a „Take it easy!” mondat egy tangát viselő, kócos szőke ürge formájában, aki ugyanolyan őszintén nevet jó és rossz helyzetekben is, mindenen: másokon, saját magán, az életen és rajtunk. Ugyanakkor olyan színészre volt szükség, aki nemcsak a szex nyilvános helyen és a férfi női ruhában kaliberű poénokat tudja jól hozni, hanem valakire, aki a karakter mélységét is át tudja adni, McConaughey pedig ebben is remekel. Annál a jelenetnél, amikor Moondog rájön, hogy a felesége megcsalja, a színész mindössze arcjátékkal támasztja alá azt, hogy a főhősünk életében valóban saját akaratából válik súlytalanná a legtöbb probléma, nem pedig azért, mert nem érzékelné az egyes események jelentőségét.
Ahogy a Spring Breakersben is a karakterekhez hű, tudatos rendezői döntés volt a halál tényének sajátos, jelentéktelennek tűnő beállítása, úgy a Túltolvában sem érdemes felháborodnunk azon, ha a szereplők nem a nézői elvárásainknak megfelelően gyászolnak. Moondog karaktere vicces ugyan, de nem egy sekélyes bohóc, sokkal inkább egy olyan ember, aki az élvezet és fájdalom hullámvasútján igyekszik mindig az előbbi fele haladni energikus, minden elsöprő flow-élménnyel. Nézőként lehet hogy lesz olyan pillanat, amikor nem tudjuk eldönteni, a vicces és a kínosan szánalmas közötti nem túl széles határ melyik oldalára esik éppen egy-egy jelenet, de látszólag Moondogot ez egyáltalán nem érdekli. Ha másban nem is, ebben néha példát vehetnénk tőle.
