Zsúfolt ismeretanyag helyett izgalmával szórakoztató történet, archív háborús-haláltáboros felvételek rettenete, horogkeresztes egyenruhák helyett kibontott hasú, kézzel festett játékbabák – a Wakolda című, spanyolul és németül megszólaló, történelmi témájú thriller másfél órája nem véletlenül hívta fel a nemzetközi közönség figyelmét forgatókönyvíró-rendezőjére.
Lucía Puenzo neve nálunk többnyire ismeretlen, pedig a 38 éves, Buenos Aires-i hölgy írt már másfél tucat forgatókönyvet, és rendezett hat – hosszabb-rövidebb – filmet, amelyek egy részével nemzetközi fesztiválokon is szerencsét próbált. Legutóbbi munkájával, a saját, azonos című novelláját adaptáló Wakoldával tavaly Cannes-ban mutatkozott be, és ezt a filmet nevezte idén Argentína a legjobb idegen nyelvű film Oscarjáért folyó versenybe. A német doktor címen is futó drámának van esélye arra, hogy elnyerje az elmúlt év legjobb spanyol nyelven beszélő filmje titulust a Goya-gálán, és valószínű, hogy nézőinek emlékezetéből nehéz lesz kitörölni ezt a különös hangulatú, történelmi témájú thrillert.
Az argentin történelem egy sötét részletét feldolgozó történet 1960-ban, néhány hét alatt játszódik le valahol az argentin hegyek közt. Egy festői tópartra érkezik egy család, Eva és Enzo és három gyermekük. A már Patagóniában született, német származású – és néhány horogkeresztes családi fotót is őrző – Eva álma az, hogy újraindítsa szülei vállalkozását: a tó partján levő panziót. Első vendégük már a sivatagos odaúton hozzájuk szegődik: egy Helmut nevű német, aki állatkísérleteket folytató genetikusként mutatkozik be. Enzo álma az, hogy megalkossa a tökéletes játékbabát, amelyiknek ver a szíve, ha felhúzzák. Három gyerekük van, pocakban a negyedik – akiről hamarosan kiderül, hogy ikertestvérével együtt készülődik a világra. Lilith nevű, kék szemű, világos hajú, kiskamasz lányuk nehezen illeszkedik be a helyi – német nyelvű, és nyíltan fasiszta hagyományokat ápoló – iskolába, mert mindenki csúfolja fejletlen termete miatt. Az orvos lassacskán a család bizalmába férkőzik, titokban mindenkiről feljegyzéseket készít, az összes családtagot finoman manipulálja, és ráveszi az anyát, hogy – akár az apa beleegyezése nélkül is – hormonkezeléssel serkentsék Lilith növekedését, amelynek lassúsága szakvéleménye szerint a kislány koraszülött voltának tulajdonítható.
A képet kiegészíti az iskola fotós-archivátora, egy hölgy, aki mintha valami egyébbel is foglalkozna, mint a sulitörténeti adattár rendezgetése, és egy szigorú arcú, rideg, katonás német, Klaus, aki láthatóan többet tud Helmutról, mind Eváék, és mélységes tisztelettel tekint rá. Ha nem jött volna még rá valaki: egy náci menekültfészekbe fogunk bepillantani, és a felkészült, modern gondolkodású és nyilvánvalóan nagy tudású orvosról is szép lassan lehull a lepel. Nem más ő, mint Josef Mengele, az auschwitzi haláltábor hírhedt kísérletezője.
A kérdés ezután már csak az, hogy miként fog fejlődni a kellemes hangú, kedves és figyelmes orvos karaktere, aki látszólag színtiszta hivatástudatból kezeli szállásadói lányát, majd az újszülött ikreknek is a segítségére siet (és úgy tűnik, ezért a saját biztonságát is kockára teszi). Vajon mit fogunk megtudni Mengeléről: lenyomja-e a torkunkon a film, hogy valójában lelkiismeretes orvos, akit a helyzet és a parancsok tettek gyilkossá, s háborús bűneit megbánva most új életet akar kezdeni Patagóniában, vagy valóban lelkiismeretlen, megszállottan kísérletező orvos, akit cseppet sem véletlenül keresnek a Moszad titkosügynökei?
A történetet Lilith meséli el. A maga plátói módján rajongani kezd a különös idegenért, aki olyan figyelmes és érdeklődő vele szemben, és közel is engedi magához. Lilith-et elvarázsolja minden, amit tőle tanul: hogy megnézheti mikroszkóppal a saját vérét, vagy hogy a bajszos orvos szuperemberekről, „Sonnenmensch”-ekről mesél neki. A zsenge szépségű Florencia Bado tökéletesen hozza a karakterét – bár egy interjú tanúsága szerint sosem olvasta a teljes forgatókönyvet –, a Mengelét alakító Àlex Brendemühl pedig kísértetiesen hasonlít a valós személyiségről készült archív fotókhoz. Az anya szerepében az uruguayi Natalia Oreiro látható – igen, a szappanopera-hősnő, aki „muñeca brava”-ként a 90-es évek végén körbejárta a nagyvilágot (a Vad angyal magyar címmel forgalmazott szappanoperát 63 országban sugározták a tévécsatornák). Alakítása egy meglepett „nocsak!”-ot és egy elismerő bólintást mindenképpen megérdemel.
Bár nem ez az első olyan játékfilm, amely a második világháború végén szétszéledt nácik eltűnési vagy/és beilleszkedési próbálkozásairól, illetve üldöztetésükről szól – gondoljunk csak A brazíliai fiúk háromszoros Oscar-jelölt nácivadász-történetére, amelyben Gregory Peck alakította Mengelét, vagy a sokkal frissebb, mellékszereplői Oscarral jutalmazott Becstelen brigantykra –, van a Wakoldának egy részlete, ami felejthetetlenné teszi. Mengele ugyanis segít elkészíteni az „anatómiailag” tökéletes, hófehér bőrű, kék szemű, szigorú fonatba rendezett szőke hajú porcelánbabát, és némi anyagi ráfordítás árán beindítja annak nagyüzemi gyártását is – vagyis metaforikusan ugyan, de sikerül megvalósítania élete nagy álmát. Ha sosem látott volna játékbabás horrorfilmet, akkor is futkározna a hideg a néző hátgerincén a rettenetes rajzokkal illusztrált, ugyanakkor bizarr szépségű orvosi napló (Andy Riva munkája), illetve a babagyár barnás színezetű, erősen metaforikus képeitől, amelyeket a néző történelmi háttérismeretei már-már szürreálisokká árnyalnak.
