Zseni. A posztmodern filmművészet zsonglőrje – állítják róla a méltatói. Az ellentábornak is megvan róla a véleménye: kókler, a Ponyvaregény óta a semmit ragozó, túlértékelt iparos. Quentin Tarantino majdnem 10 évig dolgozott új mozija, a Becstelen Brigantyk forgatókönyvén. Rossz bevallanom, de éppen most jött el az a pillanat, mikor az ellendrukkerek oldalára kell állnom.
Tarantino eddigi munkásságát a műfajbeli, netán alműfajbeli panelek energiától és lelkesültségtől duzzadó gyűjteményeként írnám le. Posztmodern képeskönyveiben a rengeteg mozis allúzió és a szubjektivitás őrült sebességgel váltják egymást, hozott és saját anyag között egy szempillantás alatt generálódik tökéletes egyensúly. A rablás-filmek elliptikus újragondolása (Kutyaszorítóban), a törvényen kívüliek ajtaján becsengető sors akasztófahumorú vitatása (Ponyvaregény), valamint a B-kategóriás slasherek (Halálbiztos) és harcművészeti darabok (Kill Bill 1–2.) struktúrája úgy épülhetett fel, mint egy jobbfajta Lego-vár. A rendező szürkeállományában minden általa látott film összes motívuma ott hevert, aki amint rápillantott a megfelelőnek ítélt elemre, gyorsan be is illesztette azt saját művébe, és remek érzéke folytán helytállónak is bizonyult a rakosgatás.
Idén a háborús kalandfilm eszköztárának frissítésére kerülhetett sor, és a rendező szándékai szerint a spagetti westernek és a II. világháborús antihősök betyárkodásának vadházassága valóban olyan kapcsolódási pontok, amelyek A piszkos tizenkettőtől a Kémek a sasfészekben-en át a jelen dolgozat címéhez hasonlító Enzo G. Castellari-munka, az Inglorious Bastards újgenerációs átgondolásaihoz vezethettek volna. A Becstelen Brigantyk viszont nem több egy két és fél órás öntömjénezésnél. QT lenyúl, de nem forraszt össze, QT szöveget ír, de mondandójával nem lyukad ki sehova. Az, hogy az új film nincs dugig zsúfolva akciójelenetekkel, nem baj. A feszültség patikus pontosságú adagolása ugyanis gyógyír lehetett volna az alkotásra, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a címbéli katonák a kezdeti árjaskalpolás után igazi nagyvadra fenik a fogukat: a Harmadik Birodalom vezérére, aki véletlenül éppen egy kétszemélyes hadsereg medvecsapdájába készül rohanni. A gond ott mutatkozik meg, hogy a dupla összeesküvés kulminálódásáig tartó ösvény széljegyzet minőségben van jelen, és nagyobb helyet foglal el az, ami a rendező munkájában eddig pusztán a ráhangolódást fokozó érdekességnek számított.
Mert őszintén valljuk be: egy brit katonai hadművelet precíz summázása helyett melyik néző részesíti előnyben a beépített brit őrnagynak a szubtextuális német filmművészetre irányuló csevegését magával Winston Churchill-lel? Gyanítom, nem sokan lennénk. Ugyanilyen hatást vált ki a bosszúra éhes zsidó lány találkozása a náci vezérkarral. Shosanna, a lány csak ott ül az étteremben és Goebbelsék üres locsogását bámulja. Mi pedig az ő alteregói leszünk. Bambulunk ki a fejünkből, de az épp lejátszódó beszélgetés pillanatában nemhogy a csevej témájára, de a kiejtett szavakra se emlékszünk. Eközben Tarantino a helyszín belsőépítészetének és a jelenlévők ruhakölteményének, sőt étkének hosszas mutogatásával próbálja táplálni művészi vénáját. A rázós szituációk dumával való nyakon öntése is elmarad: az egész kimerül annyiban, hogy a baseball-ütős briganty agyoncsapja egyik ellenfelét, a háttérben motoszkáló feszültség teljes hiányával. Vincent Vega és Jules beszélgetése a Ponyvaregényben izgalmas tudott maradni, mivel a lábmasszázs-tévésorozat-gyorsétterem Bermuda-háromszögben mozgó vita egyrészt illett a közegükhöz, foglalkozásukhoz, másrészt, mikor a bérgyilkosságokra került sor, a cselekvés és a pergő beszéd kéz a kézben jártak. Raine hadnagyék irtogató hadjárata viszont többnyire intenzitás nélküli, ropogjon akárhány gépfegyver, törjön akárhány csont, látszódjék akárhány ellenséges agyvelő.
Hozzá kell tennem, a Becstelen Brigantyk nem billen el a vérengzés felé, ahogy azt az első vérgőzös előzetes sugallta, az öncélú hatáskeltő elemekből viszont ad egy csokorra valót. Osztott képmező villan fel ott, ahová nem illik. Samuel L. Jackson narrátora kétszer nyitja ki a száját, akkor is a gyúlékony filmszalagról és a fene tudja, miről tájékoztat, holott a cselekménynek kellene haladnia. Egy suspense-forrást sikerül komolytalanná változtatni, a karakterek háttértörténete jelenik meg a legalkalmatlanabb pillanatokban, exploitation-ös betűtípus kíséretében, ráadásul ugyanazon zenei aláfestéssel, mint a Kill Billben, egy szó, mint száz: hol a dilettantizmus, hol a rendező önkizsákmányolása hessegeti el az újulás reményét. Csettinteni a filmes barkóbával egybekötött kocsmabeli szóváltáson és tűzpárbajon lehet, a két szálon futó merénylettörténet összeérését azonban újfent sírba helyezi a funkciótlan hatáskeltés. Lassítások, indokolatlan képi effektusok, a világháborús korszakhoz nem passzoló zenék (itt David Bowie Putting Out Fire-jére gondolok) teszik nevetségessé a vörös ruhás, fátyolos arcú halálangyal akcióba lendülését vagy az egyik nácivadász konspirációit. A karakterek pedig követik a filmet a zuhanásban. Pitt sótlan, az Arany Pálmával jutalmazott Christoph Waltz egy jéghideg, hatalmas intelligenciahányadossal rendelkező árja kopó helyett egy infantilis ripacsot formál meg, Mélanie Laurent-nak kevés lapot osztanak, a mellékszereplők mintha ott se lennének. Senkinek nem jut idő érdemleges rezdülésekre.
Kihagyott ziccer ez a film, és elképesztően nagy csalódás. Szívesen írtam volna a spagetti western-háborús akciófilm párhuzamokról, ha jelen lennének, ahogy örömmel boncolgattam volna ennek az erőszakos történelmi mesének az alternatív múltábrázolását a hiteles szereplők és események keresztmetszetében, de megint csak arra jutottam, hogy ami nincs, az nincs. Ami van, az szörnyen felesleges, és pont ezért kiábrándító. A Valkűr alaptörténete ezúttal sem ábrázolódott intelligensen, ez a mozi helyette egy nemrég még a popkulturális hegycsúcson magasodó félisten erővesztését örökítette meg.