A francia pantomimművész, Marcel Marceau, aki zsidó árvák tömegeit mentette meg a náciktól, ezennel háborús-életrajzi filmet kapott. Kár, hogy az Ellenállás a klisés elbeszélés elrettentő példájává válik egy megdöbbentően ódivatú író-rendező keze alatt.
A második világháború borzalmait felelevenítő filmes korpusz annyira hatalmassá duzzadt, hogy akár külön alműfaji címke társulhatna hozzá, ami a Holokauszt-filmek esetében – a kilencvenes évek derekán – tulajdonképpen meg is történt. Az elmúlt évtizedben továbbá fokozott figyelmet kaptak az olyan történetek, amelyek már közvetlenül a háború után játszódnak, így annak utóhatásaiban merülnek el. Az ide tartozó alkotások gyakran reflektálnak a traumák feldolgozhatatlanságára, ami kiüresedett, eltorzult hősökben jelenik meg (lásd Phoenix bár vagy Beanpole). Ennek az iránynak mintegy antitézisei a hősnarratívák, az altruizmust és a „szeretet mindent legyőz” típusú szlogeneket magukba inkorporáló filmek. Utóbbinál riasztóan elvékonyodik a határ klisé és szívmelegítő üzenet között. Waititinek sikerült megtartani ezt az ingatag egyensúlyt a Jojo Nyuszival, ahogy Benigninek is Az élet széppel. Jakubowicz Ellenállása a kínos próbálkozás szintjén marad. Filmje megdöbbentően ódivatú, mintha a rendező 20 éve nem tette volna be a lábát moziba.
Az Ellenállásban a háborús film találkozik a biográfiával, a híres francia pantomimművész, Marcel Marceau háború alatti éveit filmesítve meg. Marceau zsidó árvagyerekek tömegeit mentette meg a haláltáboroktól, a semlegességet élvező Svájcba menekítve őket. Schindler és Szpilman legendás történetei után Marceau emléke is fikciósan elevenedik meg, de kortársaival ellentétben közel sem olyan stílusosan. A rendező által jegyzett forgatókönyv tolmácsolásában Marceau alakjából egy mesebeli figura lesz, aki túljár a Gestapo eszén anélkül, hogy küzdelme mögött valós tétet éreznénk. Holott a tét óriási volt.
A film egy rövid prológussal indít, a ’38-as Kristályéjszaka eseményeit megidézve. Egy zsidó kislány, Elsbeth (Bella Ramsey) szemtanúja lesz szülei nyilvános kivégzésének. Ezt követően ’44-ben, Párizs felszabadulásakor Patton tábornok (Ed Harris) lép színre katonái előtt, Marceau-t és az ő hőstetteit felkonferálva. Nyilvánvaló, hogy Patton figurája a narratívát keretező elbeszélő szerepét fogja betölteni. Az első jelenet az egyre embertelenebb zsidógyűlöletre utal, míg a második leszögezi: az Ellenállás története egy hős története. Ez a hatványozottan erőltetett indítás nem pusztán dramaturgiai ballépés, hanem egyenesen a propagandafilmek retorikájához hasonlír. Jakubowicz filmjének „receptje” így már a nyitányban körvonalazódik: ebben a filmben a didaktikusság és a végtelenül egyértelmű üzenetek (re)affirmációi veszik át az irányítást.
El nem ismert pantomimművészként Marceau (Jesse Eisenberg) a Franciaországba érkező zsidó árvagyerekekben találja meg közönségét és legnemesebb küldetését. Segítőjévé avanzsál többek között kuzinja, Georges Loinger (Röhrig Géza), a film elérhetetlen és hideg női archetípusa, Emma (Clémence Poésy); testvére, Mila (Kerekes Vica), valamint annak jóképű lovagja, Alain (Félix Moati). A „másik oldalon” a hírhedt Klaus Barbie (Matthias Schweighöfer) jelenik meg, aki természetesen egy olyan náci főgonoszt testesít meg, aki lenyalt hajjal zongorázik áldozatai kihallgatása alatt. Zárójelben megjegyzendő, hogy a magyar színészek szerepeltetése mögött nincs koprodukciós indok, és a filmet sem Magyarországon forgatták.
A film kliséi teljes mértékben kiszámíthatóvá teszik az így idézőjelessé váló „fordulatokat”. Ha karaktereink reklámfilmbe illően nevetnek, már jól tudjuk: pillanatokon belül ajtóstól törnek be a Gestapo emberei. Az idilli és drámai jelenetek menetrendszerű váltakozásának keresztmetszetében áll Marceau, akihez a hősnarratíva kötelezően társít egy fejlődési ívet. Ennek értelmében Marceau a kezdetekben önző figura, majd a történet során az önfeláldozás kikezdhetetlen szentjévé alakul át. Ezt a felháborító önzést nem támasztja alá a film, viszont Marceau környezete gyakran hivatkozik erre a „beigazolatlan” önzőségre: szavakkal. Az Ellenállás kulcskaraktere így kénytelen a többi szereplő erőltetett olvasatában megjelenni, anélkül, hogy önmagának szerezne legitimitást.
A képi világ hajlamos látványos kameramozgásokkal ellensúlyozni a dramaturgia ezen kínos zsákutcáit. A kopott színekbe öltöztetett díszletek és helyszínek alkalmazkodnak a háború konvencionális filmes reprezentációihoz, mindazonáltal aprólékos és igényes háttérmunkáról tesznek tanúbizonyságot. Melléfogás viszont az archív felvételek használata, amely éppenséggel még inkább kiemeli, hogy az Ellenállás kétdimenziós világa mennyire távol állhat az akkori valóságtól. Kiegészítésként a felbukkanó feliratok egy-egy mondatba tömörítik a „meg nem mutatott” történelmet, azt sugallva, hogy a rendező át akarja ugorni a statikusnak vélt részeket. A Viasat History formavilágából táplálkozó archív, feliratos intermezzók akaratukon kívül is arra utalnak, hogy a film tulajdonképpen képtelen az elbeszélésre, ötlettelenül ácsorog a történelmi narratíva perifériáján.
Marceau alakjának ikonikussága mögött egy egyszerű, mégis fajsúlyos költőiség feszül. Azon túl, hogy gyermekek százait mentette meg, pantomimesként és zsidóként néma művészete egy elhallgattatott nép sikolyaként tört felszínre. Az Ellenállás, ha mást nem is, ezt a konnotációt erélyesen megteremti. Ódivatú pátosza, az embert fogalmakba tömörítő irreális hősképe viszont hiteltelenné teszi és Marceau lényét csupán elmímelt hőstettekben adja vissza.
