A francia rendező, Cédric Jimenez filmje kapcsán a vótmá-méter többszörösen is kiakad. Történelmi drámájával nemcsak az a gáz, hogy ezerszer látott kliséket pörget, hanem az is, hogy nem tudta eldönteni, milyen szempontból akarja reprezentálni a Heydrich-gyilkosságot.
Mi vesz rá egy francia rendezőt arra, hogy a második világháború során megszállt Csehszlovákiáról forgasson filmet? A válasz, úgy tűnik, kézenfekvő: Jimenez filmjéhez a szellemi trambulint a szintén francia Laurent Binet szolgáltatta, aki 2010-ben jelentette meg történelmi regényét a náci vezető, Reinhard Heydrich elleni 1942-es sikeres merényletről (a könyv 2011-től magyarul is olvasható). Míg a film angol nyelvű alcíme a „prágai mészáros” egy másik – állítólag a meg nem értett osztrák festőtől származó – epitheton ornansát mozgatja („a vasszívű ember”), addig a magyar változat tovább örökítette a regény címét. A Himmler agyát Heydrichnek hívják (Himmlers Hirn heißt Heydrich) enyhén – vagy talán nagyon is – hatásvadász címadása egy, a Harmadik Birodalomban keringő mondásban találja meg forrásvidékét. Cédric Jimenez filmje enciklopédikus igénnyel igyekszik követni az RSHA irányítójának, az Endlösung kiagyalójának, a Cseh-Morva Protektorátus helytartójának élettörténetét, melynek végére az angliai emigráns csehszlovák kormány által szervezett, prágai merénylet tett pontot.
Jóllehet a nyugati recepció némelyike azt állítja, hogy a film a második világháború egy vizuálisan kevésbé feldolgozott epizódjára fókuszál, ez nem állja meg a helyét. A Heydrich-gyilkosság filmes ábrázolásának meglepően kiterjedt hagyománya van. Az úttörő – mindjárt a merényletet követő évben – A hóhér halála (Hangmen Also Die!, 1943) című dolgozatával Fritz Lang volt, majd rögtön ezután Douglas Sirk Hitler's Madman (1943) filmje lovagolta meg a hullámot, Lewis Gilbert pedig Operation: Daybreak (1975) című munkájával vállalkozott a történelmi emlékezet fenntartására. Csehszlovákiában Jiří Sequens Atentát (1964) című drámájával domesztikálták először a témát, legutóbb pedig Petr Nikolaev Lidice (2011) című filmje a merénylet helyett inkább a „thermidori” megtorlásra összpontosított. Sőt a HHhH – Himmler agyát Heydrichnek hívják című alkotással egyidejűleg Sean Ellis rendezésében egy másik film is született, mely az akció fedőneve után az Anthropoid (2016) fedőnevet kapta.
Jimeneznek tehát bőven lett volna lehetősége arra, hogy az eddigi filmes korpusszal párbeszédbe lépjen, és azok elhanyagolt aspektusaiból kovácsoljon magának erényt. A francia rendező nemcsak hogy elpuskázta ezt a lehetőséget, hanem homályban hagyta a narratívát mozgató vezérmotívumot is. Mintha maga sem tudta volna, milyen hangsúlyokat adjon filmjének. A HHhH… egyfajta fikciós biográfiaként indít, időnként a személyes sorsokon keresztül átszűrt háborús dráma felé hajlik, majd a karriertörténet műfaji elemei sejlenek fel, aztán mindezeket sutba dobja egy történelmi thriller kedvéért.
A legsúlyosabb hibájaként az róható fel a filmnek, hogy a kétórás hossz második felében Reinhard Heydrich figuráját háttérbe szorítja. Ehelyett az Edvard Beneš elnök indítványára a merénylet végrehajtására kiküldött Jozef Gabčíkra és Jan Kubišra, valamint az ellenállókra kezd koncentrálni, s ezzel végső soron új film kezdődik. Vagyis Jimenez fókuszai folyamatosan mozognak, esetleges módon ragadnak meg releváns kérdéseket. A HHhH elmulasztja tüzetesebben megvizsgálni a gátlástalan karrierépítés pszichológiai hátterét, a „gonosz banalitásának” (Hannah Arendt) természetrajzát, mint ahogyan a cseh politikatörténet azon dilemmájával sem lép dialógusba, hogy a bosszúból porrá rombolt Lidice és lakóinak kivégzése fényében most akkor éljen vagy ne éljen Edvard.
A mozgó fókuszokhoz hasonlóan a film vizuális megoldásai sem rajzolnak ki semmiféle koherens rendezői elképzelést. Miközben a filmcím személyességet ígér, számos jelenet az 1980-as évek akadémiai nagyepikai formájának tablószerű ábrázolásmódjára emlékeztet, annak aktuális társadalmi relevanciája nélkül. Máskor úgy tűnik, hogy a francia rendező tudatosan bontja vissza az akciófilmes elemeket, és a fegyverropogások zaját lelassított, poetizált képekkel, valamint nondiegetikus zenével helyettesíti. Amit azonban egyszer már kidobott az ablakon, azt a legkonvencionálisabb hollywoodi sablonokkal csempészi vissza a merénylők lemészárlásán hosszasan elidőző templomi jelenetekben. Azt, hogy a suta módon Prágának maszkírozott Budapestet a forgatás idejére megbénították, utólagosan ezek a koncepcionális és vizuális átgondolatlanságok teszik indokolatlanná.
