Úgy tűnik, az amerikaiak eltökéltek amellett, hogy annyi pénzt öljenek bele a második világháborús filmekbe, mint amennyi pénzt a németek beleöltek magába a világháborúba annak idején. Számukra a világháború nem egy történelmi esemény(folyam), hanem egy újra és újra megélendő remek sztori.
Ha a hidegháborút és fiaskóit (Korea, Vietnam) vagy a későbbi, nem egyértelműen sikeres beavatkozásokat vesszük, tulajdonképpen az utolsó igazán sikeres háborús vállalkozásuk. Nem csoda, hogy annyiféle második világháborús sztorit narrálnak el ismét és ismét, annyiféle szemszöget, filmnyelvet és megszólalási keretet keresgélve kétségbeesetten.
A Valkűr című film egyike azon ritka világháborús filmeknek, amiben nincsenek sem zsidók, sem lengyelek, sem franciák, sem britek, sem amerikaiak. A Valkűrben csak és kizárólag németek vannak, és éppen ezért egy ritka németfajta lesz a film főszereplője: a Jó Német. A világháború alatt az volt a Jó Német, legalábbis az utólagos filmes értékrend szerint, aki ugyan Németország javáért küzdött, de a Führer ellen, mélységesen ellenezve az egész háborút. Nem volt valami jó dolguk, ez nyilvánvaló. Mindenesetre Hitler ott van a „legtöbb meghiúsult merénylet célpontja”-toplistán, elég előkelő helyen. A filmben elmesélt Stauffenberg-féle robbantás csak egy volt a sok közül, amelyet mindnyájunk kedvenc Adolfja túlélt – nem csoda, hogy hamar begolyózott a saját (vélt) túlélőképességétől.
Apropó, Hitler. Ő a huszadik század egyik leginkább ismert ikonikus figurája, az archetipikus ősgonosz, az univerzálisan elfogadott rosszfiú. És az arcát, emlékét éppen az amerikaiak tették ennyire ismertté, ők lebegtetik folyamatosan a felszínen, azáltal, hogy az amúgy nem túl ellenálló Führer-lufiba fáradhatatlanul újabb és újabb adag meleg levegőt fújnak és gyorsan beleokoplasztozzák a keletkező lukakat. Ez a film azonban többé-kevésbé kivételnek számít a megszokott démonikos Hitler-ábrázolások között. Itt a főnáci színtelen, vértelen, nyamvadt, nem túl érdekes, tényleg mintha egy kétdimenziós festmény lenne felakasztva a nála érdekesebb generálisok közé. Persze, ebben a filmben ő csak mellékszereplő. A főszereplő ugyanis egy bizonyos Claus von Stauffenberg (Tom Cruise kedvesdeden jellegtelen alakításában), egy kezét-szemét vesztett veterán, aki a végsőkig képes elmenni, hogy véget vessen Hitlernek – és ezáltal a háborúnak.
A néző csak akkor zavarodik össze, amikor Stauffenberg motivációit szeretné összekötözni annak (amúgy elég izgalmasan ábrázolt) tetteivel. Az elmúlt hatvan év témába vágó filmjeiből annyira egyértelműnek tűnik számunkra a náci-motiváció, hogy egy ennyire meg nem magyarázott „ellen-motiváció” zavaró – sőt, képes felrúgni az egész film logikai fonalát.
Ha lenne neki olyan. És így egész egyszerűen nem tudjuk, hogy ezek az emberek miért akarják megölni Hitlert. Mert a szájukba adott kólaízű frázisok semmit sem magyaráznak meg.
Nos, Stauffenberg jóbarátaival, a többi ellenállóval együtt megszervezi a Valkűr-hadműveletet, ami egy létező Valkűr-hadművelet átírása és kihasználása olyan módon, hogy a Führer halálával átvehessék a tartalék-hadtestek irányítását és ezáltal Berlint – s így, egy teljes hatalomátvétellel idejekorán abbahagyják a háborút. A terv zseniális. Ahogyan a film bemutatja az egészet, már nem annyira, de olyanok számára, akik nem látták például a De Gaulle elleni merényletről szóló Zinnemann-féle A Sakál napját (The Day Of The Jackal, 1973), okozhat pár izgalommal teli kellemes percet.
Két dolog bánt a legjobban ebben a filmben magán a gyenge rendezésen kívül. Az első az, ahogyan Richard Wagner felemlítődik a filmben. Tudom, hogy nem volt a legjámborabb és legökumenikusabb filoszemita, és azt is tudom, hogy Hitler imádta (a zenéjét), de ettől még a film alkotóinak nem kellene ennyire direkt összefüggésbe hozniuk a német zsenit Hitler nemzeti szocializmusával. Arról nem is beszélve, hogy Coppola után azt a bizonyos zenedarabot filmben felhasználni egyszerűen fafejűség.
A másik pedig Stauffenberg halála. A kivégzéskor egy harsány „éljen Németország!”-kiáltással esik össze. Nos, ha ez nem Nemecsek, akkor semmi sem az.
