Mi van akkor, ha nem tudjuk időben fizetni a hitelre vásárolt kocsinkat? Elveszik a kocsit. És ha nem tudjuk törleszteni a lakásunk részleteit? Elveszik a házat. Na de mi történik azzal, aki nem tudja fizetni még a „saját”, bankkölcsönre vett műmájának költségeit sem? Nos, a mozikból rejtélyes okok miatt kimaradó Repo Men disztópiája szerint: vissza kell venni a már beültetett májat. Akár az illető élete árán is.

Azok, akik túl morbidnak találják az előbbi összefoglalót, sajnos a későbbiekben se számolhatnak jó hírekkel: egy képzeletbeli, és talán nem is oly távoli jövőben járunk, ahol már egyáltalán nem számít kockázatosnak a szervátültetés, és a betegeknek sem kell többé hónapokat várniuk az életet mentő műtétekre – ám mindez csupán részben magyarázható a fejlett orvostudománnyal. Ugyanis egy műszerveket gyártó cégnek (The Union) köszönhetően bárki megvásárolhatja hiányzó, vagy épp elhasználódott testrészeit. A probléma csupán annyi, hogy a magas összeg törlesztőrészleteit nem minden vevő képes időben befizetni.

A történet szerint ekkor lépnek fel a cég különleges alkalmazottai, a „repo”-k (to repossess ~ visszaszerezni, behajtani), akiknek az a dolga, hogy hiper-szuper röntgenkütyükkel pásztázva a várost felkutassanak és visszaszerezzenek minden olyan műszervet, amelynek tulajdonosa nem képes – vagy nem akar – fizetni. Erre a munkára szakosodott a két gyerekkori jóbarát, Remy (Jude Law) és Jake (Forest Whitaker) is, barátságuk azonban fordulóponthoz érkezik, mikor egy súlyos baleset miatt Remy átkerül a másik oldalra, a törlesztők közé. Vadászból űzött vad válik, s mindennek tetejébe a cég a második legjobb behajtót, pont Jake-et küldi a férfi nyakába, hogy visszaszerezze a tulajdont.

A sztori alapján első látásra azt gondolhatnánk, ez megint csak egy újabb blőd, kétségbeesett próbálkozás Hollywood részéről, hogy életben tartsa a nem épp virágkorát élő sci-fi műfajt – ám ez lehet, hogy elhamarkodott kijelentés lenne. A Repo Men ugyanis, habár messze van a díjkiosztók pódiumaitól, és túl mély mondanivalóval rendelkező alkotásként sem beszélhetünk róla, tulajdonképpen nem is törekszik ezekre. A célja legfeljebb az, hogy izgalmas és jól működő közönségfilm legyen, egy jó alapsztorival, némi sci-fi-háttérrel és egy kis akcióval fűszerezve. És működik is.

S hogy mi tartja ennyire működésben a gépezetet? Nos, leginkább a groteszkség, illetve a jelenetek morbid humora. A készítők ugyanis megtalálták azt a formulát, mellyel még az ízig-vérig komoly helyzetek is egy kis alakítással oly mértékben kifordíthatók, hogy a nézőnek nem szörnyűlködni, hanem már-már nevetni támadna kedve a helyenként spriccelő vér, vagy egy „operáció” groteszk látványától. Ilyen mondjuk a családi grillparti közepén félrevonulva, a nem fizetőt becses tulajdonától egy (korábban feltehetően húsok aprítására használt) konyhakéssel való megszabadítása, vagy például a bizonyára sokak által ismert „When the mambo rhythm starts to play” kezdetű sláger bejátszása a Jude Law által végrehajtott precíz orvosi műtét közben.

Az eddig felsorolt erények mellett azonban sajnos nem lehet elsiklani a finoman szólva sem innovatív forgatókönyv mellett. Az alapötlet, miszerint az ellenség egyik embere átáll a lázadókhoz, és vállvetve harcol velük a szabadságért, egy teljesen jól megkoreografált, azonban már évtizedek óta (legutóbb éppen az Avatarban) újra- és újralelőtt sablon. Sőt, a műszerveket visszaszerző fiúk ötlete sem a legújabb, rockopera-musical is készült belőle, nem is túl régen. Így tehát a Repo Men részéről elmarad a világmegváltás; készítői inkább a „járt utat járatlanért”-taktikát választva bevált klisékre építkeznek, sőt, olykor még teljes beállításokat is átvesznek, mint az Oldboy (2003) híres, profilból filmezett verekedős jelenete.

Az első nagyjátékfilmjével debütáló Miguel Sapochnik rendező nem éppen kis fába vágta tehát azt a bizonyos fejszét, hiszen a regényalapokon (Eric Garcia: The Repossession Mambo) nyugvó történet kifordult, hataloméhes és eltorzult világát nem lehet könnyű a vásznon is ábrázolni. Ám ha eltekintünk a rendező tapasztalatlanságától, valamint az időnként feltörő erős déja vu-érzéstől, két könnyed, de semmiképp sem értelmetlen órán át élvezhetjük e műfaji határokon mozgó jövőképet, melynek néhány részlete talán már nem is áll olyan messze attól, hogy valóra váljon.