Őszintén szólva meglepő, hogy ilyen későn készült el a filmváltozat. Hiszen a hasonló „nagyokat", mint a Jézus Krisztus Szupersztár vagy a Hair egészen hamar adaptálták, és kétségtelen, hogy ez hírnevükhöz, sikerükhöz, illetve a korszakhoz erősen kötődő, kultikus jellegükhöz is sokat hozzátett.
Az operaház fantomja című musical maga is feldolgozás, gyökerei a párizsi opera torz arcú-lelkű fantomjának lassan évszázados legendájáig nyúlnak vissza. A történetet először Caston Leroux vetette papírra 1911-ben, regénye pedig később számtalan irodalmi és filmátirat alapja lett. A Webber-musical 1986-ban született, és azóta is hihetetlen sikerrel fut a világ színházaiban. A jól ismert történet szerint a magát csak az operaház fantomjának nevező rejtélyes, maszkos alak (Gerard Butler) énekelni tanítja a szép és fiatal Christine Daaét (Emmy Rossum), majd karrierjét egyengeti. A Fantom azonban nemcsak zseniális zenész, hanem veszélyes, öntörvényű alak is, aki nem tűr ellentmondást. Márpedig a lány első sikerét követően feltűnik egy új udvarló, Raul Vicomte (Patrick Wilson), aki gyorsan a szenvedélyes férfi riválisává válik. Az így felépített szerelmi háromszög csúcsában Christine vergődik a két világ és két ígéret között, hiszen Raul őszinte és biztonságos szerelme mellett tagadhatatlanul lenyűgözi a Fantom nyugtalanító ereje is.
A zene köti össze az alakokat, hiszen láthatatlan főszereplőként a történet szerves része. A musical nagyszerű zenéje pedig természetesen átfogja a filmet. Ezzel azonban önmagában nem lenne magyarázható az a nyomban szembeötlő, markáns teatralitás, ami a filmben uralkodik. Tudvalevő viszont, hogy a színházi előadás részletei (rendezés, díszletek, kosztümök) Webber által költöttek, tehát az egész világon ugyanolyanoknak kell lenniük. Ehhez a forgatás alatt is hűek maradtak, de a végeredmény több helyen kifejezetten erőltetett lett. A film nem bírta el.
Nem ez az egyetlen példa arra, hogy a Webber-előadás „átmentése" érdekében hogyan hagytak figyelmen kívül alapvető filmes szabályokat, elszalasztva ezzel egy igazán jó adaptáció lehetőségét. Az tény, hogy a film, mint közeg, meg is segítette a történetet, a szükséges minimális változtatások, betoldások a cselekményben, de az olyan technikai részletek is, mint a vágás, egyszerűen gördülékenyebbé, könnyebben befogadhatóvá tették a színpadon néha kicsit darabos cselekményt. Emellett erény az is, hogy a színészek maguk éneklik a szerepüket. (A bakivadászok viszont dőzsölni fognak olyan jelenetekben, ahol tetten érhető, hogy a hangot utólag keverték a képre.)
A sokszor előforduló mesterkéltség mellett a film további disszonánsságai közé tartozik, hogy a történetben, illetve a musical zenéjében hatalmas szenvedély működik, ez azonban csak igen haloványan jelenik meg a vásznon, azaz néhány sikerültebb csúcsponttól eltekintve egyáltalán nem. Valahol, útközben színpad és vászon között elveszett. Ez pedig az előadásban bevett, itt azonban a már említett, erőltetett részletekkel együtt a giccs irányába tolja a filmet. Az érzelmi hiányért főleg Emma Rossum okolható, aki csinos és szép hangja van, de annyira hiteltelenül alakítja Christine egyébként is nehezen elkapható figuráját, hogy az nemcsak önmagában bosszantó, hanem a két férfi vetélkedését, illetve a Fantom elkeseredett, a lányért folytatott, csaknem megszállott harcát is egészen groteszkké, komikussá degradálja. Ami pedig nemcsak a film szempontjából lehet végzetes (nézőtől függ, hogy mennyire tud ettől elvonatkoztatni), de a történet hatását is csorbíthatja. Mert az operaház fantomjának története tele van érdekes, figyelemre méltó motívumokkal. Nemcsak az alapsztori, de a Webber-feldolgozás is.
Összességében a film feltétlenül ajánlható általában a musicalrajongóknak és azoknak is, akik most ismerkednének ezzel a darabbal. Mert a zene nagyon szép, és a jelenetek látványosak. Könnyen emészthető. De éppen emiatt olyan kényelmetlen érzése is támad a nézőnek, mintha kihagynák valamiből. Mintha egy komor-komoly felnőttregény gyerekeknek szóló átiratát nézné. Szép színes, érthető, de valami nagyon lényeges hiányzik belőle. Valami, amihez fel kell nőni, valami, amihez meg kell érni.
