A próba az elmúlt időszak egyik legzavarbaejtőbb, etikailag legmegkérdőjelezhetőbb, ugyanakkor legzseniálisabb sorozata.
Nathan Fielder szériája leginkább azért izgalmas, mert olyan dilemákkal szembesít, amik túlzás nélkül egyidősek a mozgóképpel. Lehet-e tisztán, beavatkozás nélkül dokumentálni, illetve ennek a másik oldala: létezik-e százszázalékos fikció? Hol van ezeknek a határa? Meddig mehet el egy filmes a cél érdekében? A próba azáltal teszi fel nagyon érvényesen ezeket a kérdéseket, hogy igazából meg sem próbálja megválaszolni őket, hanem egy saját módszereire is folyamatosan rákérdező, azokkal helyenként konfliktusban lévő hőst állít a középpontba, aki addig a szélsőértékig tolja ki a reflexió szintjét, hogy soha ne lehessünk biztosak abban, mi zajlik a képernyőn.
A próba alapállítása szerint társas kapcsolatainkat olyan elviselhetetlen mértékű szorongás nehezíti, ami miatt szinte lehetetlen egyensúlyozni a mindennapi életben. Fielder azonban megoldást kínál erre a problémára: ha a legapróbb részletekig tökéletesre csiszolt szimulációban tudjuk elpróbálni a nehéz helyzeteket, könnyebben birkózunk majd meg velük. A szereplők teljesen hétköznapi szituációkkal keresik fel a show házigazdáját: az egyik férfi évekkel ezelőtt hazudott a legjobb barátjának, és nem tudja, hogy vallja be, egy másik szereplő az örökségen veszik össze a testvérével, Angela pedig lassan kifut az időből, de soha nem vállalt gyereket, pedig mindig is ez volt az álma. Utóbbi szál hamarosan az egész sorozat fölött átveszi az irányítást, és kiderül, magáról Nathan Fielderről épp ugyanúgy szól ez a műsor, mint a többi karakterről.
Az HBO Max szériájának nyitánya egészen zseniális. A készítő ártalmatlan körülmények között beszélget arról egy férfival, hogy bár egyébként nehezen szokott ismerkedni, ez a mostani egészen jól megy. Valóban, mondja a frissen megismert karakter, mire Fielder közeli vele, hogy ennek oka is van: hosszú ideig, színészek segítségével készült erre a pillanatra, egy olyan díszletben, ami megszólalásig hasonlít az alany házára, a néhány hete beengedett szerelők pedig valójában a stáb tagjai voltak.
A Fielder-módszer alapvetői elemei tehát ezek: valamilyen átverés keretében feltérképezi az alany lakórülményeit, azt a helyszínt, ahol a találkozó fog zajlani, majd profi színészeket bérel fel, akik hetekig tanulmányozzák a szereplők beszédét, mimikáját, majd megpróbálják minden részletre kiterjedően rekonstruálni a szóban forgó szituációt. Olyannyira, hogy a sorozat legerősebb poénjai közé tartoznak Fielder azon felismerései, hogy akár a legapróbb hibán is elcsúszhat a dolog. Az első történetben például a férfi kvízesten szeretné bevallani bűneit, ám a próbák során kiderül, hogy ha nem tudja a válaszokat, képtelen az érzelmileg megterhelő szituációra koncentrálni. Ezért előre meg kell szerezni a megoldásokat, de hősünk ezeket csak indirekt módon tanulhatja meg, mert szándékosan sosem csalna.
Ezen a ponton Christopher Nolan „Fáj már a fejed” kezdetű kérdése juthat eszünkbe a Tenetből, azonban el kell keserítenünk mindenkit, ez még A próba leglinerárisabb szála. Ezt követően ugyanis a sorozat gyakran a metanarratíva metanarratíváját valósítja meg, és különböző nézőpontokból szimulálja a szimulációt. Ehhez pedig hozzájön, hogy bár a sorozat a realityműsorok dramaturgiáját és formai megoldásait használja, folyamatosan felhívja a figyelmet a saját műviségére, az egyik epizódban az operatőrök konkrétan átsétálnak a képernyőn, de visszatérő humorforrás például az is, hogy milyen értelmetlenül költik folyamatosan az HBO pénzét.
A próba legfőbb élvezeti faktora a felvetett kérdéseken való gondolkodás. Fielder egészen zseniálisan hozza a felszínre a művészettel kapcsolatos legfontosabb dilemmákat, sorozata ugyanis elsősorban a beavatkozásról szól. A dokumentumfilmezéssel kapcsolatban nagyon gyakran (Susan Sontag óta hangsúlyosabban) felmerülő dilemma, hogy mennyire etikus az a helyzet, hogy valaki lefilmezi egy másik ember legintimebb szenvedéseit, majd hazamegy a kényelmes lakásába. Fielder sorozatát nagyon könnyen érhetné ez a vád, ha nem egy magát neorotikusnak és mindent túlgondolónak mutató (hiszen ne feledjük, hiába szerepel a saját nevével a készítő, nem szabad egyenlőségjelet tennünk a műben megkonstruált én és a valós személy között) kreátora lenne, aki képtelen kívül maradni.
Olyannyira, hogy átesik a ló túloldalára, és épp az egészségtelenül nagy kontroll miatt válnak támadhatóvá a módszerei. Ez akkor a legnyilvánvalóbb, mikor az egyik próbában gyerekekkel dolgozik, és bizony egy hatévesnek nem könnyű elmagyarázni, hogy ő most egy metarealityben játszik egy gyereket, és ez a férfi bizony nem az ő apukája. Azonban hiába a megkérdőjelezhető megoldások, a sorozat tétje épp azáltal lesz igazán nagy, hogy a készítő is vásárra viszi a bőrét. Egyre kényelmetlenebbül érzi magát a folyamatos hazudozás miatt, miközben olyan jellemhibáira derül fény, mint például hogy képtelen egyenrangú félként jelen lenni a kapcsolataiban, mindig kiszolgáltatja magát az aktuális partnerének. A próba kapcsán tehát akár azt a bulvárpszichológiai felvetést is játékba lehet hozni, hogy a művész vajon saját szorongását enyhíti-e az alkotással, és bár az utolsó jelent akár jelenthetné ezt is, mégis túlzó a vád. Sokkal inkább arról van szó, hogy a készítő felismeri saját problémáinak társadalmi kontextusát.
Nem tagadom, hatalmas élvezettel merültem el Fielder világában, ugyanakkor mivel A próba folyamatos reflexióra készteti a nézőt is, idővel azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon mit adhat ez a sorozat azoknak, akiket nem foglalkoztatnak annyira a fikicóelméleti dilemmák. Erre pedig az a válasz, hogy legyen akármennyire túlreflektált és bonyolult mindaz, amit a képernyőn látunk, ez a sorozat mégis az érzelmek erejéről akar beszélni. Végül ugyanis minden próba oda fut ki, hogy hiába van rengeteg rekonstruálható szempont és hiába végzünk nagyon alapos kutatómunkát, a partner reakcióját nem lehet plasztikusan megjósolni. Az „emberi szempont”, hangozzék ez bármennyire közhelyesen, erősebb annál, mintsem hogy befolyásolni tudjuk. Akkor viszont adódik a kínzó kérdés: mégis ki kell tennünk magunkat a spontaneitásnak?
A próba annak ellenére az elmúlt időszak egyik legfontosabb sorozata, hogy bizonyos húzásai (például ahogy Fielder narrációi folyamatosan saját hibáira irányítják a figyelmet) idővel igen kiszámíthatóak. Merész és friss epizódok követik egymást, még az HBO platformjain is ritkán találkozni ennyire bekategorizálhatatlan produkcióval. A kritikai siker miatt minden bizonnyal mégis megérte nekik bevállalni, bár azt már tudjuk, hogy igen drága volt.
