Woody Allen ötvenedik, egyúttal utolsónak szánt filmje épp annyi önreflexív kommentárral szolgál saját történetmesélése kapcsán, hogy ne váljon a rendezői életmű indirekt paródiájává. Ennek ellenére a Coup de chance túlságosan is marginális ahhoz, hogy emlékezetes lehessen.

Fanny (Lou de Laâge) és Alain (Niels Schneider) régi iskolatársak, akik véletlenül ismét találkoznak. A nő egy galériában dolgozik, a férfi pedig író, így a közös múlt felelevenítésén túl művészetek iránti érdeklődésüknek köszönhetően azonnal megtalálják a közös hangot. Alain ráadásul már diákkorukban reménytelenül szerelmes volt Fannyba, mostani egymásra találásuk pedig hamarosan önfeledt románccá fejlődik. Az események azonban hirtelen sötét fordulatot vesznek, amikor a nő tehetős üzletember férje, Jean (Melvil Poupaud) tudomást szerez a viszonyról.

Az Allen munkássága során többször visszatérő alaphelyzet szerelmi háromszögének konfliktusa ezúttal a sorsszerűség tematizálására szolgál. A bohém művészlélek Alain a véletlenekben és az élet iróniájában hisz. Ezt a látásmódot igyekszik kifejezni éppen készülő regényében, ahogy a Fannyval való újratalálkozását is a végzetnek tulajdonítja. Vele szemben Jean kimért és megfontolt, aki maga alakítja a saját szerencséjét, nem számít, milyen módszerekhez kell folyamodnia ennek érdekében. Így Fanny a két férfi által képviselt ellentétes felfogások közé kerül. Férje mellett kiszámítható, nyugodt élete lehet, semmiben sem szenved hiányt, ugyanakkor egyre inkább trófeafeleségnek érzi magát a látszólagos házassági idillben. Ehhez képest szeretője oldalán csupa játékosság és spontaneitás veszi körül, ami felpezsdíti hétköznapjait.

A különböző látásmódok közötti kontraszt vizuális és narratív szempontból úgyszintén meghatározó. Fanny és Alain rendszerint a szabadban találkoznak, ahol hosszú közös sétákat tesznek. Ehhez igazodva a kézikamerás felvételek is mozgékonyabbá válnak, a beállítások finoman követik a szereplőket és a véletlen helyzeteket. A Bertolucci és Coppola után az elmúlt években Allen állandó kollaborátoraként dolgozó legendás operatőr, Vittorio Storaro ráadásul a szerelmesek delíriumos lelkiállapotát láthatóvá tevő, arany árnyalatú képeket teremt jellegzetes világítástechnikája segítségével. A Jeannal közös jelenetek ellenben főként zárt szobabelsőkben játszódnak, ahol a kamera gondosan megtervezett, többnyire stabil beállításokat rögzít és ridegebb, kékes színskálát alkalmaz, így sugallva a kapcsolatba való bezártság merev érzetét, illetve hangsúlyozva a kiszámított gyilkosság miatt megváltozott atmoszférát, gyakran mindössze sötét sziluettként ábrázolva a törvénytelen eszközökhöz folyamodó férjet.

Ennek megfelelően a hangulatváltásokra épülő film egy ponton műfajt cserél és romantikusból bűnügyi történetbe fordul. Az Allenhez hasonlóan író Alain – aki már csak a neve alapján is egyértelműen az alkotó alteregójaként hivatott megjelenni – áldozattá válik, így a románc kibontakozása után az eltűnése körüli nyomozás kerül a középpontba. Ezáltal a rendező utolsó forgatókönyvében végérvényesen eltemeti – a korábbi komikus szerepeiben gyakran saját maga által megformált – tipikus álmodozó, művész-értelmiségi, reménytelenül romantikus hősfiguráját. Azonban ahogy Alain szellemisége a regényében foglaltak szerint határozza meg a történések végkimenetelét, úgy Allen művészi öröksége is túlmutat a problémás életű alkotó személyén. Hiszen a félrecsúszott házasságával küszködő, (modellvasút-szenvedélye miatt) infantilisnek látszó, megszokásokhoz ragaszkodó férj alakjában szintén a rendező ismert vonásai elevenednek meg, az alteregók konfrontációjából végül mégis maga a fikció kerül ki győztesen, ami mindkét én elvesztésével jár.

A Coup de chance egyértelműen a rendező hattyúdala, ami számos elemében idézi meg az életművet visszatérő konfliktus és karaktertípusain, a komikus és drámai hangvétel váltakozásán, a hosszú beállításokra épülő, dialógusközpontú stíluson, önreflexióin, valamint a nagyvárosi, felső-középosztálybeli értelmiségi miliőn keresztül. Az európai ihletettségű, főképp Bergman, Fellini és a francia új hullám inspirációit magukon viselő műveket követően azonban Allen ezúttal egy teljes egészében Párizsban játszódó, anyanyelvükön megszólaló helyi színészeket szerepeltető, francia gyártású filmet forgatott. A zárómű tehát ténylegesen azzá vált, amit az előző alkotások csupán megidéztek vagy parodizáltak. Mintha Allen saját magához készített volna egy inspirálatlan hommage-t. Aranyköpésekben gazdag, szellemes párbeszédei ugyanis – talán éppen francia tudása hiányában, az idegen nyelvi környezet miatt – túlságosan direktek és humortalanok, amitől a jelenetek gyakran mesterkéltnek érződnek, ahogy a véletlenek szerepét és a sorsszerűséget tematizáló történet – önreflexivitása ellenére – szintén klisészerűvé válik, hiszen áthallásain túl nem gondolja újra az ismert fordulatokat. Bár Woody Allen búcsúfilmje könnyed szórakozást nyújt, csak árnyéka a rendező korábbi munkáinak.