A Peninsula: Holtak szigete felszínes, generikus spektákulum, de annak se jó. A nagyszerű Vonat Busanba: Zombi expressz idézőjeles folytatásának pedig végképp.

Sang-ho Yeon nagyot villantott a 2016-os Vonat Busanba: Zombi expresszel. Hatásos, erőszakos és mégis megindító horror-drámájában Yeon kitűnően elegyítette a Féktelenül (Speed) feszesen pergő határidő-dramaturgiájának zsigeri izgalmát, a 28 nappal később vérszomjas vírusfertőzöttjeitől túlzsúfolt apokaliptikus-disztópikus világképét, a moralitás-drámákat idéző jelenetek szívszaggató, torokszorító szituációival, valamint a főhős tragikus megváltástörténetével. Yeon szuggesztív, sokkoló, erőszakos képekkel tömte tele rémálomszerű, klausztrofobikus száguldó erődjét, mindeközben következetesen éreztetve a talmi biztonságot nyújtó célállomás paradicsomi délibábját. Noha szörnyei nem ad definitum zombik, a Vonat Busanba: Zombi expressz mégis úgy volt képes új életet lehelni a Romero óta kiüresedő zombihorror zsánerszerűségébe, hogy igazából egy percig sem volt innovatív. Yeon egyszerűen csak rohadtul értette a zombifilm formuláit, a mögöttük húzódó sokszor ismételt gondolatokat ésszel és szívvel értelmezte, filmjében így a reményteliség és a reménytelenség állapotai karöltve határozták meg az összezuhanó civilizáció romjai alatt megtörő, vagy épp abból új emberként kikecmergő – egytől egyig életteli, kellőképp elmélyített – szereplők tetteit.

Mindezt már csak azért is fontos felidézni, mert a Vonat Busanba: Zombi expressz idézőjeles folytatása, a Peninsula: Holtak szigete bődületesen csapnivaló. Mindjárt lesz szó arról is, hogy miért, de előtte mindenképp meg kell rágcsálni Yeon művének címváltozatait, melyek majdhogynem erősebbek, mint a fantasztikus „Támadás a Fehér Ház ellen 2. - London ostroma”. A szokásosan pitlák magyar címet egy fokkal tovább magyarítva megkapjuk a lenyűgöző „Félsziget: Holtak szigete” címet, ami épp akkora inzultusa a mindenkori intellektusnak, mint Yeon filmje. Az amerikai „Train to Busan Presents: Peninsula” cím szintén egy vágóhídra vezetett állatorvosi ló, amit csak a „Train to Busan 2” ver kenterbe, ez alatt a tűrhetetlen két óra alatt egy istenverte vonat se megy sehova, Busanba meg főleg. A két filmnek sok köze nincs egymáshoz.

Nyilván nem a hibádzó vonat a Peninsula: Holtak szigete (komolyan, mi ez a cím?) kapcsán említhető legnagyobb gáz. Míg a Vonat Busanba: Zombi expresszben az újrahasznosított zsánerminták a végig lebilincselő, málhás érzelmektől majdhogynem túlcsorduló, jelentőségteljes belezéseken átívelt katartikus feloldozás-történet súlya alatt szinte érzékelhetetlenné váltak, addig a folytatás semmi egyéb, csak ezeknek a mintáknak a gépies, steril, inspirálatlan egymás mellé helyezése. Fércelés, tisztességes karakterek, dramaturgia, stílus és úgynevezett mondanivaló nélkül.

Yeon a prológus során ugyan megpróbálja megidézni a vonatozása velejét adó morális patthelyzeteket (a tengerészkapitány főhős nem engedi kocsijukba az ezért könyörgő anyát, később pedig kénytelen veszni hagyni nővérét és annak fiát), ugyanakkor ezt egyértelműen kényszerből teszi, tenyérbemászóan manipulatív lassításokkal, kikészítően dagályos nagyzenekari melódiákkal kísérve. Expozíciója minősíthetetlenül kontraproduktív, mivel ezek az érzelmi-hangulati tónus megalapozására szánt jelenetek az azokat elszenvedők ismeretének hiányában semmilyen hatással nem bírnak. Valakik meghalnak, valakik meg ezért lassítva bőgnek, a nyomorult párbeszédek nem segítenek, aztán eltelik 4 év. Míg a Vonat Busanba: Zombi expressz esetében először apa és lánya szomorú viszonyát ismertük meg elejtett nézésekből és félmondatokból – a háttérben pedig apránként elkezdett egyre jobban égni a világ – addig a folytatásban minden egyből adott és statikus. A főhős (Dong-Won Gang próbálkozik) jól meg van keseredve és jó nagy bűntudata van. Az emberek egy zombi-apokalipszis disztópiájában élnek.

A nagy nehezen beinduló cselekmény eleinte kecsegtető: a Kínába menekült és migránsként megköpködött főhőst és sógorát helyi gengszterek felbérelik és visszaküldik a fertőzöttekkel teli dél-koreai Incheonba, hogy menekítsenek ki egy pénzeszsákokkal teli kamiont. A félelem bére (és A félelem ára) találkozik a 28 héttel későbbel. Tök jó ötlet. Egész jól is működik, pár percig, pont a pénzrakomány megkaparintásáig. Ezután Yeon egy új filmet kezd, aminek a címe lehetne az, hogy „Train to Busan 3: Az Igazság csarnokán innen és túl”. Yeon valaha fékezhetetlen vehemenciával harapdáló emberszörnyei már nem fenyegetőek, csupán kellékek a harmadik Mad Max-filmet fájdalmasan recikláló, célját vesztett világvége-vízióban. A zombifilm és a heistfilm kellemes ötvözete gyorsan semmibe veszik, a sztori most az, hogy ki kell menekíteni a kiborítóan életképtelen sógort a város romjain uralkodó gyilkos banda Thunderdome-játékából (nem nehéz kitalálni: fertőzöttek kontra rabok). A főhős ezt meg is teszi – olyan mellékszereplők segítségével, akikről nem érdemes egy betűt sem írni – így pedig Yeon a film utolsó harmadában bemutathatja a „Train to Busan 4: A harag útja” című filmjét. A Peninsula: Holtak szigete (ez a cím még mindig feldolgozhatatlan) egy hosszú, nagyon hosszú, túl hosszú Mad Max-szagú autósüldözésbe torkollik, mely esetlenebb, rútabb, harsányabb, sutább, bénább és nevetségesebb akarva se lehetne.

Az még elmegy, hogy Incheon tulajdonképpen teljes egészében digitálisan rajzolt, és úgy fest, mint egy kikukázott háttér bármelyik Resident Evil-játékból. Szarul néz ki, de hát ez van, legalább nem volt drága. Az viszont, amit Yeon – aki amúgy animációs szakveterán – a fináléban (és párszor az előtt is) „autósüldözés” címszó alatt művel, felháborító: irreálisan és röhejesen felgyorsított animált autók cikáznak és trükköznek és mennek szembe mindennel, ami fizika. Super Mario Kart a holtak hajnalán. Felszínes, generikus spektákulum, de annak se jó. A fertőzöttek csak fekvőrendőrök, ornamentumok, senkit nem érdekelnek már, az meg főleg nem, hogy mit reprezentálnak, hogy milyen morális és politikai szennyek végtermékei. A megmenekülés nem metaforikus, nincs mélység, a Yeont leginkább csak alibiből foglalkoztató megbocsátás-motívum pedig – bizarr módon – didaktikus sulykoltságában válik jelentéktelenné. Viszont legalább van újra lassítva futás, ölelkezés, sírás, bömbölő nyálzene, négyzetre emelt meddő emocionális manipuláció. Ráadásul, árad ezekből a szekvenciákból, hogy Yeon minderre büszke is. És ez a legnagyobb baj. Az, hogy Yeon láthatóan nem képes megválaszolni azt az egyszerű kérdést, hogy a Vonat Busanba: Zombi expressz mégis mitől lett emlékezetes, maradandó film. A válasz – legalábbis egy válasz – ott van az első bekezdésben.