Hillcoat eddig is előszeretettel kalauzolta hétköznapi hőseit a nyugati civilizáción túli világba: az 1988-as pszicho-horror (Ghosts…of the Civil Dead) egy börtönben, a To Have and to Hold (1996) a pápua-új-guineai őserdőben, Az ajánlat (2005) az ausztrál vadnyugaton játszódik. McCarthy Pulitzer-díjas, szomorú regényének poszt-apokaliptikus világa jól illeszkedik ebbe a sorba. Az út a legkiérleltebb munka a rendező 20 éves pályáján.

Manapság a filmkészítők, a gazdasági válság okozta közhangulatot meglovagolva, rendszeresen látnak el minket a végítélet képsoraival (Éli könyve, Légió, 9, Daybreakers stb). Az út meglepő kivétel azzal, hogy homályban hagyja a világ pusztulásának okát. Amíg rá nem ébredünk arra, hogy rendhagyó poszt-apokaliptikus filmmel van dolgunk, csak találgathatunk, hogy meteorbecsapódás, atomháború vagy vulkánkitörés túlélői a két főszereplő, az apa (Viggo Mortensen) és tízéves fia (Kodi Smit-McPhee).

A címben idézett kérdés Andrej Tarkovszkij naplójából való. A mester egy különleges, soha le nem forgatott „világvége”-film zárómondatának szánta volna a kérdést. Az út viszont akár ezzel a mondattal is kezdődhetne. A szikár történet apa és fia gyalogos vándorútját, és annak epizódszerűen egymáshoz kapcsolódó állomásait mutatja be. A többi túlélővel való kommunikációt jelentősen megnehezíti, hogy az élelem hiánya miatt általában potenciális zsákmánynak tekintik őket, ők viszont közmegegyezésesen nem esznek embert, s ez alapján útjuk során megkülönböztetnek jó és rossz embereket. Kezdetben mindkét kategóriára egyértelmű példát kapunk: azok, akik pincéjükben baromfiként tartják és hentelik le fajtársaikat, bizony, rossz emberek; a kedves, nosztalgiázó, éhező, öreg vándor (Robert Duvall) viszont jó. Az apa mindig a keze ügyében tart egy pisztolyt, két golyóval megtöltve, hogy bármikor megölhessék magukat, amikor már úgy érzik, nincs kiút. Jó és rossz közötti különbségtételeik fokozatosan árnyalódnak odáig, hogy már nem tudnak éles határt húzni. Dilemmáik – biztos, hogy el tudjuk dönteni ki jó, és ki rossz?, mikor jön el az öngyilkosságra a legmegfelelőbb pillanat? – lassan nehezednek rá fárasztó útjukra. Főcéljuk, hogy elérjék a tengert, de az odavezető út végén kirabolják őket, és a csendes tetőponton a tolvajról (Michael K. Williams) való ítélkezés végleg összezavarja azon kategóriáik közti különbséget – amelyek egy jóléti társadalomban látszólag egyértelműek.

Mivel Joe Penhall forgatókönyvíró szellemiségében hű adaptációt készített – sokszor szóról szóra igyekszik illusztrálni a regény eseményeit – nehéz megállni, hogy ne vessük össze az eltéréseket. A komor, ólomszínű képekkel megfestett világból ellenpontozásként az apa fényes-színes visszatekintésein keresztül nyerünk rendre kéretlen egérutat a névtelen katasztrófa előtti világba; e visszaemlékezéseken keresztül az anya (Charlize Theron) figurája is sokkal inkább kidomborodik. A könyvben továbbá állandó fullasztó légkör uralkodik azzal, hogy főhőseink bármikor prédává válhatnak, de Hillcoatnál ez pusztán a feszültségteremtés apropója, nem foglalkoztatta olyan mélyen a kannibalizmus témája, mint McCarthy-t, a regény legsokkolóbb jelenetét (az eledelül szolgáló felnyársalt csecsemőről) talán éppen ezért kihagyja. A regény legeredetibb és legnagyobb erényét, a párbeszédeket viszont sikerült átültetni, ha sorrendjüket sok esetben fel is cseréli.

Hillcoat Az ajánlatban – még szimbolikusan ugyan – az ausztrál vadnyugat gyarmatosításán keresztül meséli el a civilizáció véres megteremtésének történetét, szintén egy család életének bemutatásával. Ha Az út ugyanennek a civilizációnak a bukását hivatott bemutatni, akkor sikerrel jár: a kisrealista módon ábrázolt világból kibontja azokat a morális, filozófiai és társadalmi problémákat, amelyeknek az apokalipszis csak a hátteret nyújtja. Viszont a nagyszerű színészi alakítások ellenére sem sikerül pontosan megragadni azt a rendkívül komplex és érzékeny viszonyt, ami a könyvbéli apa és fia között van. A kietlen világ magánya lelkükben is uralkodik: a fiú képtelen elmondani apjának igazi félelmeit, az apa nem tudja bizalmába fogadni fiát. A regény szomorú igazsága, hogy világvégén innen és túl, apa és fia nem tud egymással mit kezdeni.

Nem mondhatjuk, hogy Hillcoat eltékozolta volna az alapanyag adta lehetőségeket, eredetisége még így is felülmúlja a hollywoodi kortársaiét: korunk Biciklitolvajokját forgatta le Nick Cave zenéjére. Viszont jobban jár talán az, aki először mégis az íróval utazna.