A Nem félünk a farkastól? gyerekfilm ugyan, gyerekekkel, de kétlem, hogy a főszereplő generációja különösebben élvezné/értené. A film (leg)inkább a felnőtteknek szól. Ők meg lehet, hogy pont a gyerekek miatt nem fogják megnézni, pedig megér egy misét.

A fiatal, másodfilmes Maria Procházková mozis családból származik: nagyapja Ján Procházka író-forgatókönyvíró (és mellesleg „stúdiófejesként” olyan legendás filmekért tartotta a hátát, mint A fül vagy Az ünnepségről és a vendégekről), s ő maga is FAMU-végzett. A legendás cseh empátia így megmarad, hálistennek.

A film a kis Terezka szemszögén keresztül meséli el szülei majdnem-válását – és amikor szemszöget mondok, szemszöget is értek: a filmben minden párbeszédből csak annyit hallunk, amennyit maga a főszereplő is elcsíp, a felnőtteket néha furcsa rajzokkal interpretálja magának (és a nézőnek), sőt, a szülők neve se derül ki, végig Anyu és Apu maradnak. Aki ezzel szemben nevén neveztetik, az Patrik, az anyuka régi pasija, aki amúgy sikeres csellóvirtuóz (Apával szemben, aki reptéri biztonsági őr), Japánban él, és most visszajött, hogy feldúlja a családi békét. A film legnagyobb erénye a forgatókönyv, amely következetesen követi a gyermeki percepciót – még abban az értelemben is, hogy nem is próbálja meg a figyelmünket sokáig egy történésen vagy helyszínen tartani, hanem állandóan csatangol (lineárisan ugyan, de tényleg gyermeki logikával). És ez a film másik erénye, a vágás: apró darabokból áll össze a sztori, lassan derül ki, hogy mi is a helyzet Anyukával, Apukával és Patrikkal – és mégsem érezzük kapkodónak vagy szétesőnek. Ráadásul még a néha egymást fedő aszinkron kép-hang illesztés plusz játékot hoz létre, ami érdekesen egészíti ki a gyermeki figyelem filmes leképezésére tett kísérletet.

A szokványosnak is mondható családi történetre rátevődik Piroska és a farkas története, amely állandó vonatkoztatási pontot jelent a néző számára, és mindig emlékeztet rá, hogy ez a film gyermeki szűrőn át működik a legjobban, nem is akarja agyondramatizálni a sztorit. Mielőtt a kedves olvasó/néző giccsre gondolna, garantálom, hogy el fog hűlni a farkasos képek láttán: hogyan engedték a kisgyereket egy akkora farkaskutya közelébe? A film egyik legszebb motívuma a recept, amivel a rossz (farkasos és nemcsak) álmokat lehet elűzni: a gyors pislogás. Erről pedig elég hamar kiderül, hogy a legrosszabb álmot – az életet – nem tünteti el. Jobb híján marad tehát a való életbe szőtt fantazmagória, a hit, pl. hogy Anyuka ufó, és a kérdés: a Piroskában miért nincs apafigura?

A gyerekszereplők egy cseh filmhez méltóan angyaliak és ennivalóak (ebbe viszont ne tessék farkasos felhangokat beleolvasni), ráadásul természetesek, egy-egy fintor vagy mozzanat nagyon jól működik a felnőttek világával kontrasztban; s amikor az óvodában egymást közt beszélgetnek, eszi a franc a nézőt, hogy miért nem tud csehül: biztos vagyok benne, hogy temérdek plusz információ és hangulat hullik így terméketlen idegen fülekbe.

A film egyetlen gyenge pontja a képi világ. A gazdag mesefilmes hagyománnyal rendelkező cseh iskola megkívánja a celluloid (vagy inkább a CCD) ügyesebb kihasználását, a Nem félünk sajnos helyenként tévés képekkel és megoldásokkal működik, amiért az ügyes vágás csak alig kárpótol. A filmet meg lehet próbálni gyerekkel nézni, de anélkül is működik, sőt. S mégcsak azokat az obskúrus gyermeki héjakat sem kell megpiszkálnunk freudi rétegzettségű lelkünkből, az aktuál-társadalmi-szappanoperai olvasattal is jól elleszünk (hogy ti. nem a gének számítanak, hanem a szeretet). Kicsit ugyan magától értetődik, de legalább nem sír a hegedű a főcím alatt.