Arra nem panaszkodhatunk, hogy ne tudna meglepetéseket okozni manapság a moziba járás, én például sosem hittem volna, hogy igazi színházi élményben lesz részem a Ken Scott rendezte Delivery Man nézése közben. Sajnos azonban semmi pozitívum nem volt ebben: olyan volt ezt a filmet nézni (amely a két éve készült Starbuck című, ugyanazon ember által írt és rendezett francia-kanadai alkotás remake-je), mintha egy tökéletesen színpadra állított, remek drámát egy roppan gyenge társulat előadásában láttam volna viszont.
Egymástól elhidegült idős házaspár forgolódik az ágyban. Gondok vannak a fűtéssel – csakúgy mint a kapcsolatukkal. Nina 6 éve nem beszél Ionnal, a fiuk pedig annyira haragszik rá, hogy nem is látogat haza Kanadából. A családból senki nem áll szóba vele, ezért aztán amikor a Honvédelmi Minisztérium értesíti, hogy kitüntetésben részesül II. világháborús bátor cselekedeteiért, eldönti: eljött az idő, hogy visszanyerje szerettei megbecsülését.
Hillcoat eddig is előszeretettel kalauzolta hétköznapi hőseit a nyugati civilizáción túli világba: az 1988-as pszicho-horror (Ghosts…of the Civil Dead) egy börtönben, a To Have and to Hold (1996) a pápua-új-guineai őserdőben, Az ajánlat (2005) az ausztrál vadnyugaton játszódik. McCarthy Pulitzer-díjas, szomorú regényének poszt-apokaliptikus világa jól illeszkedik ebbe a sorba. Az út a legkiérleltebb munka a rendező 20 éves pályáján.
A Nem félünk a farkastól? gyerekfilm ugyan, gyerekekkel, de kétlem, hogy a főszereplő generációja különösebben élvezné/értené. A film (leg)inkább a felnőtteknek szól. Ők meg lehet, hogy pont a gyerekek miatt nem fogják megnézni, pedig megér egy misét.
Két könnyedebb film (Lottózsonglőrök, Nanny McPhee - A varázsdada) után Kirk Jones rendező legújabb munkájában sokkal komolyabb hangokat üt meg. A Mindenki megvan története az újraegyesülés problémáit járja körbe, azonban minden előnyével együtt sem igazán kiemelkedő alkotás.
.jpg)
