Arra nem panaszkodhatunk, hogy ne tudna meglepetéseket okozni manapság a moziba járás, én például sosem hittem volna, hogy igazi színházi élményben lesz részem a Ken Scott rendezte Delivery Man nézése közben. Sajnos azonban semmi pozitívum nem volt ebben: olyan volt ezt a filmet nézni (amely a két éve készült Starbuck című, ugyanazon ember által írt és rendezett francia-kanadai alkotás remake-je), mintha egy tökéletesen színpadra állított, remek drámát egy roppan gyenge társulat előadásában láttam volna viszont.

Egy remake esetében a kérdés mindig felmerül: van-e szükség rá, vagy csupán ismét csak a hollywoodi kreativitás kimerülésének lehetünk tanúi, ami annyi előzményfilmet és folytatást eredményezett az utóbbi évtizedekben, hogy szinte nem lehet olyan mainstream kasszasikert említeni, amely ne lenne pre- vagy sequel. Az újracsinálásnak pedig lehetnek megalapozott okai is, az anyagiak mellett: a helyszínek korszerűsítése, az örökzöld történetek továbbörökítése, megmutatása a mai korosztálynak, esetleg elbaltázott utak korrigálása (ahogy például a Pókember-sagával történt). A Delivery Manre ezek közül egyik sem vonatkozik: alig pár éves az eredeti, földrajzilag és kulturálisan is Amerika-közeli a történet (tehát érthető lenne az ottani nézőknek is), ráadásul az eredeti Starbuck egy remekül sikerült film.

A két történet olyanannyira ugyanaz, hogy fölösleges is kettőként emlegetni: adott egy negyvenes éveiben járó, balek figura, David Wozniak, aki bevándorló apja húslerakatában dolgozik, és közben adósságokkal és nem-hivatalos-adóbehajtókkal küzködik. Aztán egy nap megtudja, hogy a spermabankba tett gyakori fiatalkori látogatásainak (és jó minőségű spermájának) köszönhetően 533 gyermek mondhatja őt biológiai apjának, ezek közül pedig 142 jogi úton próbálja kideríteni, hogy ki az apjuk. Önmagában az alaphelyzet egészen jó komédiát, sok nézőt és nézőszagra ugró producert ígér, az eredeti azonban képes volt továbblépni ezen a szinten.

A Starbuck karakterei emberiek voltak, a színészek tökéletesen azonosultak a szerepükkel, a párbeszédek és helyzetek erőlködés nélkül voltak humorosak, a forgatókönyv pedig meglepően eredeti ötletekkel volt tele. Ehhez társult a remek operatőri munka, ami azontúl, hogy csak simán szépek legyenek a képek, hagyta a színészeket érvényesülni, és nagyon sok jelenet pontosan azért tudott olyan hatásos lenni, mert egyetlen hosszú snitt volt, megfelelő távolságban maradva a szereplőktől, amikor kellett.

És persze azt szokták mondani, hogy akkor jó az operatőr, ha észre sem vevődik a munkája, de ennek több oka is lehet: vagy annyira tökéletesen találó és összefüggő a képi világ; vagy, ahogy ez az amerikai verzió esetében történt, annyira középszerű és unalmas. Semmiben nem különbözik az átlag romkomok képi megvalósításától, és csak azért tűnt fel jelen sorok írójának is, mert a két film szüzséje szinte száz százalékig megegyezik, ami viszont teljesen más, az a filmezés és a montázs. Hogy egy példa is legyen: David, a főszereplőnk elkezdi felkutatni és figyelni őt kereső biológiai gyerekeit, az egyik ilyen találkozás után a kórházban köt ki drogtúladagolt lányával. A lány megkéri a számára ismeretlen fickót, aki őt a kórházba kísérte, hogy tetesse azt, hogy az apja, és írja alá a kiengedési papírjait, a nővér viszont azt tanácsolja Davidnek, hogy írassa inkább be rehabilitációs klinikára. David hajlana mindkettőre, és ingázik a folyosó két végén álló nők között, hol egyikre hallgatva, hol másikra. Ez mindössze két képből van felépítve a Starbuckban, megfelelően hosszúra hagyva a szereplő megalázó ingázását, vaccilálását. Az Elpuskázvában ugyanez videoklippesen van felsnittelve, minden lépés és momentum megmutatva, még kis zenei alfestéssel is érzékeltetve, hogy ó-ó, ez itt vicces.

Hosszan lehetne még sorolni, hogy miben lényegesen jobb az eredeti, mint a másolat, de inkább röviden összefoglalom: mindenben. Ha van olyan, hogy fölösleges remake, akkor ez az. Az egyetlen erénye talán az, hogy a történetet eljuttatja azokhoz is, akik esetleg nem hallottak volna a Starbuckról. De ha egy mód van rá, mindenkinek javaslom a kanadai verzió megtekintését a Vince Vaughn-ossal szemben.

Egy másik új élménnyel is gazdagított engem ennek a filmnek a létezése és milyensége: életemben először tapasztaltam, hogy néha nem olyan rossz dolog, ha egy alkotás jogai a stúdiók kezében vannak (akik nem adják csak úgy át más országnak, hogy próbálkozzon egyet ő is, hátha neki jobb lesz), hisz így szóról szóra, eseményről eseményre egyező filmek azért még nem árasztották el a piacot. Egyelőre tehát nyugodtan alhatunk: a remake-ek, előzményfilmek és folytatások eredetisége általában biztonságban van...