Múlt. Jelen. Jövõ. A Hughes-fivérek új posztapokaliptikus filmje mintha mindhárom idõsíkon megpróbálná megosztani közönségét. Az emberiség jövõjét a hit tejüveg-felületén át fürkészõ alkotás szemérmetlen pontossággal emel át kiforrott karaktereket és történetszálakat halhatatlan klasszikusokból, miközben – bizonyos körökben – egy pár éves számítógépes játék adaptációjaként kanonizálják. A rejtett önirónia és a nyers atmoszféra adják meg a feloldozást.
Garry Whitta „eredeti” forgatókönyvében a nukleáris háború következményeként felrobbant Nap kietlen sivársággal és vakító fénnyel „ajándékozza meg” az életben maradt embereket. Egy részük az állati ösztönöknek teret engedve a kannibalizmust választja, míg mások önjelölt kiskirályok által irányított közösségekben töltik szolgasorsukat. Az arctalan statiszták tömegéből rendre kiemelkedik a történet két ellentétes pólusa: a klasszikus, már-már lovagi eszményképpé avanzsáló, szándékában Istennek tetsző követ; és az Úr szavainak manipulatív erejét felismerő, megalomániás despota. Éli (Denzel Washington) legfőbb szándéka, hogy a birtokában lévő utolsó Biblia tanait a megfelelő helyre továbbítsa, míg Carnegie (Gary Oldman) a könyv emberekre gyakorolt hatását saját céljainak rendelné alá. Ebben a megvilágításban a film egyszerű macska-egér játékként is interpretálható, a készítők azonban szándékosan (?) más utat választottak.
Az istenhitet középpontba állítani rizikós vállalkozás, az esetleges propagandisztikus jelleg könnyen visszaüthet. Az Éli könyve esetében azonban szerencsére nem kell a Biblia túlmisztifikálásától tartani, a rendezőpáros ugyanis két módszerrel is megpróbálja megmenteni a pátoszba fulladó jelentéstartamokat. Az első a könyv erejének bizonyításaként – ugyan felszínes, de igaz – történelmi eseményekre való utalás. Az emberiség számtalanszor igazolta az isteni szó általi befolyásolhatóságát, amire Éli amúgy kifejezetten hiteles antagonistája, Carnegie joggal alapozhat. A Biblia utáni hajsza így viszonylagos értelmet nyer (bár a szent könyvek tömeges elégetésének története továbbra is sok kérdést vet fel). A második módszer a néhol szamuráj-, máskor kortárs akciófilmeket idéző „párbaj-jelenetek” átgondolt adagolásában rejlik. A Genézis-idézeteket ugyanis rendre tűpontos mészárlások követik, amelyek együttes hatásmechanizmusa még a szándékoltságot felismerőkből is elismerő fejbiccentést vált ki.
Meglepő módon az ideológiai állásfoglalásnál is nagyobb port kavart a külföldi gamerek körében a filmnek a Fallout 3 című számítógépes játékkal való szemmel látható analógiája. A viták hevességét talán csökkentette volna, ha a készítők nyíltan felvállalják, hogy bizonyos atmoszférikus elemeket átemeltek a játékból, de ennek megerősítésére egyelőre nem került sor. Több internetes fórumon is találni olyan hozzászólásokat, melyek írói pontokba szedve, képekkel illusztrálva próbálják bizonyítani a játék és a film közötti azonosságokat, melyeket végigolvasva ismételten a zavar kettős állapota merül fel. Egyrészről tévútnak ítélhető az állandó összehasonlítás, hiszen ez a szubzsáner – mely a Mad Max-filmekkel véglegesen elnyerte önállóságát – gyakran szinte megegyező képi világgal operáló alkotásokat produkál, így a megegyezések sulykolása feleslegessé válik. Másrészt azonban érdemes megjegyezni, hogy a film forgatókönyvét jegyző Garry Whitta korábban a PC Gamer főszerkesztője volt, és Sam Raimi színre lépése előtt még a Warcraft-film előkészítésében is fontos szerepet töltött be.
Akik pedig a gamerek és a hívők világán is kívül helyezkedve továbbra sem méltatták kritikával a filmet, azoknak esetleg az átható önreflexivitás szúrhat szemet. Az Éli könyve ugyanis szinte hemzseg a – helyenként talán kockázatos – filmes utalásoktól: a sokak által ismert, szinte teljes egészében átvett karakterektől (elvitathatatlan a hasonlóság Clint Eastwood magányos hősé(i)vel), a western-elemektől és korábbi poszt-apokaliptikus panelektől (a film több ponton is rokonítható A jövő hírnökével vagy Az ember gyermekével, de a könyvek elégetéséről és a végső megoldásról többeknek eszébe juthat akár Truffaut klasszikusa, a 451 Fahrenheit is). A legfigyelmesebbek pedig olyan apróságokat is felfedezhetnek, mint A fiú és a kutyája-poszter Éli cellájában vagy a Redridge által fütyörészett dallam, mely a Volt egyszer egy vadnyugat főtémája. Ez utóbbi kis idézetek nagy előnye, hogy vállalt öniróniájuk szinte elmossa az egyéb, durva hasonlóságok keltette – jogos vagy jogtalan – rossz érzéseket.
Az itt felsorolt kétségeken azonban messze felülemelkedik a film végső csavarját adó megoldás, mely a nézőt a film szinte szőrszálhasogató elemzésére készteti, így a befogadói aktivitás növelésének szempontjából igazán frappáns gesztusként könyvelhető el. Kockáról kockára újranézve a filmet, a rendezői döntés nagyrészt igazolást nyer, az a kevés következetlenség viszont, ami sehogy sem illeszthető be a film átdimenzionált világába, már-már irritálóan hat. Az Éli könyve egy nyíltan manipuláló film, mely vállalt hatásmechanizmusára ráerősítve, témájának is a manipulációt választotta. Esetenként didaktikus, másszor zavart keltő, de semmiképpen sem feledhető film született.