Végzetszerű, hogy minden film közül éppen az Avatár készül el már sokadjára. Szerencsére elvarázsolni még mindig elvarázsol.
Talán a filmtörténet legnagyobb szépítésének lehetünk tanúi – akármilyen távol is áll a „szépítés” jelensége a filmtörténettől. A Nickelodeon popklasszikusa, az Avatár – Aang legandája még 2010-ben kapott egy, a kritika és a rajongók által egyhangúlag gúnnyal és undorral vegyesen gyűlölt filmadaptációt. Csaknem másfél évtized telt el, ám még mindig a „reménytelenül rossz” szinonimájaként emlegetik az akkor elkészült kapitális bukást – annak ellenére, hogy például az azóta derekas életművet építő Dev Patel is játszott benne, és a híres-hírhedt M. Night Shyamalan rendezte. Így kicsit az is furcsa lehet, hogy egyáltalán hogyan készülhetett az alapanyagból második (illetve harmadik) változat – még ha a válasz nem is kifejezetten meglepő.
A kortárs rétegízlések sokaságában rengeteg olyan, nagyon is népszerű kulturális termék található, amely irdatlan rajongótábora ellenére – bármennyire paradoxikusan is hangzik – sokáig nem vált közismertté. Ám a hollywoodi stúdiók mindig is igyekeztek adaptációgyártással meglovagolni a biztos nézőközönség ígéretét, illetve a szubkulturális hálózatokat. Ezek leggyakrabban könyvből készülnek, de előfordulnak képregényes, közmondásosan elátkozott videójátékos, és újabban animációs próbálkozások is. (Sőt, ide kapcsolódik a Vox Machina, ami eredetileg szerepjátékos YouTube-os sorozat volt, mostanra meg animációs filmet rajzoltak belőle.) A Netflix a One Piece-szel és a Cowboy Beboppal erre a vonalra fordult rá – tulajdonképpen a Disney kottájából játszva –, és kezdte meg máig népszerű rajzfilmek élőszereplős újraalkotását. Így került terítékre a 2005-ben útjára indított Avatár, amely talán még a kulturális fenoménok különös társaságában is furcsa szerzet, hiszen ötletes, Ázsia kultúráit és az animét a nyugati filmes hagyományokkal vegyítő igazi kevercsvilága mellett leginkább mégis a magával ragadóan mély és érzékletes jellemfejlődéseiről és emberségéről vált ismertté.
Az Avatár gyorsan emelkedő csillaga nem akart hanyatlani: 2008-as lezárása után négy – a Shyamalan-fiaskó után két – évvel megcsinálták a folytatását, a szintén nagyon sikeres Korra legendáját. A Korra 2014-es befejezését követően számos képregényt és egyebet dobtak piacra a jogtulajdonosok, de a rajongók félhivatalosan még egy öntevékeny folytatást is készítettek, a Genji legendáját. Azt, hogy az Avatárok hogyan babonázzák meg a nézőiket, itt nemigen van tér kifejteni, az mindenesetre látszik, hogy a varázs töretlen – a most érkezett élőszereplős folytatásból a Netflix egyből berendelte a maradék két évadot, miután az első napokban 41 milliós megtekintés mellett 76 országban ez lett a legnézettebb műsora.
Az „új új Avatár” viszonylag hűen követi az eredeti történetet, és nem is igazán lehet eltekinteni parafrázis mivoltától; azaz akik nem ismerik 2005-ös rajzfilmet, azok valószínűleg sokkal kevésbé értékelik majd a jelenlegi változatot. A sorozat világában bizonyos emberek harcművészeti mozdulatokhoz hasonló mozgással képesek a négy antik görög elem – a tűz, a föld, a víz és a levegő – valamelyikét manipulálni. Mindenki egyet-egyet, kivéve a címbéli avatárt, aki nem csak hogy mind a négyet tudja irányítani, hanem egyúttal a világ harmóniájának és békéjének örökké újjászülető őre is.
Azt talán egyből ki lehet találni, hogy az elemek idomítását/hajlítását a halandók elsősorban harcra használják. És valóban: a történet kezdetén a tűz népe az egész világot el akarja foglalni, és ezért teljes népeket hajlandó kiirtani. Bár – igaz, gyermekfilmes szinten – a háború az Avatár egyik állandó keretező és rendszerező elve marad, de távolról sem az egyetlen. Nagyon jelentős még a mű környezetvédelmi érdeklődése is, amelyet a szellemek világának allegóriáján keresztül emel be a narratívába. A tűz népének ipari forradalmat és a XX. század elejét idéző, széntüzelésű eszközei Tolkienre és Mijazakira hajazva állnak kontrasztban a harmonikus együttélés természetközeli állapotával, amely harmóniát az avatárnak úgyszintén védelmeznie kell.
A főszereplő a kiskamasz Aang avatár (Gordon Cormier), segítői a nála pár évvel idősebb testvérpár, Katara (Kiawentiio) és Sokka (Ian Ousley), üldözője pedig a szintén serdülőkorú Zuko (Dallas Liu), a tűz népének kiátkozott hercege, akit nagybátyja, Iroh (Paul Sun-hyung Lee) terelget. Az igazi ellenség azonban a jelenlegi tűz ura, Ozai (a Lost Daniel Dae Kimje, aki talán a legismertebb a csapatból), valamint Zuko húga, a számító és hataloméhes bakfis, Azula (Elizabeth Yu). Az eredeti karakterekhez legközelebb talán Ousley Sokka-interpretációja maradt meg, miközben Liu Zuko hercege bizonyult a leginnovatívabbnak. Kifejezetten emlékezetesek a mellékszereplők, Azula mellett például a romlott Zhao tábornok (Ken Leung) és a vívódó Jee hadnagy (Ruy Iskandar). Különös nehézség lehetett a százéves, excentrikus Bumi király szerepére találni valakit, aki hajlott korában is testépítőket megszégyenítő fizikummal rendelkezik – végül az alig negyven éves Utkarsh Ambudkar maszkírozásával oldották meg a dolgot.
Az Avatár fiatal színészei derekasan teljesítenek, de az utóbbi idők természetes gyermekalakításai közül nem tudnak kitűnni. Ugyanekkor ez nem zavaró: miután az első évad cselekménye maga is kissé bizonytalan, iránytalan, dramaturgiailag széttartó, a rapszodikus játék sem tűnik fel a folytonos hangulatingadozásban. A forgatókönyv kihasználja a lehetőséget, hogy pár olyan jelenettel egészítse ki a tudásunkat, amelyek az eredeti sorozatból kimaradtak, illetve igyekszik elébe menni a képzelőerőben bővelkedő világ logikai bukfenceinek, értelmezési nehézségeinek, azonban összességében még így is többször tűnik megalapozatlanabbnak, mint az eredeti. Mivel a majd' egy óra hosszúságú részekből nyolcat forgattak, és ezeknek húsz darab, húsz perces szintidejű rajzfilmes epizódnak kellett volna megfelelniük, ezért azt sem lehet mondani, hogy ne lett volna elég idő mindent kifejteni. Egy másik újítás, hogy Ozai és Azula esetében tettenérhető egyfajta jellemárnyalási kísérlet: az eredeti sorozatban a két pszichopata karakter igencsak híján volt az emberségnek, ami most együttérzést keltő elemekkel egészül ki. Kérdés, hogy mit tud majd kezdeni a folytatás ezekkel a megindított történetszálakkal, ha már az eredetire annyira jellemző volt a két ördögi szereplő.
Ha valami haszna volt a Shyamalan-féle változatnak, akkor az az, hogy megmutatta: az Avatár egyszerűen sokkal jobban néz ki rajzolva, mint CGI-jal. Ez az állítás továbbra is igaz maradt, még akkor is, ha a Netflix nem takarékoskodott a költségvetéssel. A tulajdonképpeni varázslat bemutatása továbbra sem közelíti meg az animációs változat hatását, illetve Appa, a bölény sem sikerült kifejezetten szépre. Az is jól látszik, hogy a városokhoz, a vízszörnyhöz és a tűzhöz – tehát az effektekkel gyakrabban megalkotott képekhez – képest sokkal esetlenebb például a földidomítás ábrázolása. A vizuális teljesítmény ezeken kívül kizökkentés nélkül hozza a várt színvonalat, sőt, a nyolc részt páronként kivitelező négy rendező közül Jet Wilkinson még a korai filmeket idéző képfestést is sikeresen alkalmazta, hogy fokozza munkája kifejező erejét.
Az első évad összességében kifejezetten ígéretesnek mondható, ám a szeretett eredetihez nem tud fölérni. Érdemes hozzátenni, hogy egy ekkora örökség mennyire nyomasztó, és bár a rajzfilm ismerete bizonyosan fokozza az élvezhetőséget, összességében talán valamelyest el is homályosítja az adaptáció saját értékeit és tényleges lehetőségeit. A rajongókat például bizonyosan meghatotta a fölhangzó Hull a szép levél dallama Iroh jeleneteiben, ami a sorozat egyik legkönnyfacsaróbb részéhez kötődik. Viszont – részben az imént említett anyagváltás (szükségszerű) eredménye, részben pedig a 2005-ös első évad ma már talán elfeledett kuszasága és kezdetlegessége miatt – alighanem bármilyen élőszereplős újraalkotás az érdekes, színes, de kissé tartalmatlan másolata hatását keltette volna.
Mindezek miatt – és mindettől függetlenül – azoknak, akiket egykor elbűvölt a rajzfilm, kötelező a 2024-es Avatár – Az utolsó levegőidomár; ahogy a jó minőségű ifjúsági fantasy-ket kedvelők is nagy biztonsággal illeszthetik a lejátszólistába. Remélhetőleg jövőre tovább hízik a CGI-keret, és kicsit tudnak majd fokozni a látványon – a többit a történet vélhetőleg megoldja.
