Könnyű formába gyömöszölt bele fájdalmasan súlyos témát a rendezőként debütáló Lorene Scafaria. Filmje, amelynek a címe fordításban és eredetiben is elfogadhatóan hangzik – Míg a világvége el nem választ (Seeking a Friend for the End of the World) – meglehetős sikerrel ötvöz klasszikus műfajokat: a rövidke, alig egy akciófilmnyi mozgóképsor úgy öleli magába a dráma, a komédia és a legnemesebb esszenciájú görög tragédia meghatározó elemeit, hogy a néző szinte sosem találkozik zavaró, „kilógó” jelenetekkel, jellemekkel.
A lineáris történetet a múltból felbukkanó, lezáratlan konfliktusok sem lendítik ki röppályájáról, és a világ, a civilizáció meg az erkölcs maradékaival együtt zavartalanul siklik bele a pusztító fénybe, melyből vétetett. Esély márpedig lenne a történet elrontására, hiszen Scafaria nem többet és nem kevesebbet vállal, mint – és most kapaszkodjunk: – hogy bemutassa planétánk utolsó heteinek eseményeit, a szokásos alulnézetből. Már a film elején, az ’50-es évekre jellemző, „autós-rádióhallgatós” jelenet során elárulja nekünk azt, hogy odakintről, a jéghideg űrből felénk indult „Isten pörölye”, egy, a kreatív csillagászok által Matildának keresztelt meteorit, amely minden valószínűség szerint elsöpri majd dekadens civilizációnkat.
Aki a közhelyesség fogalmát minden tekintetben kimerítő kezdet után nem szökik ki a filmszínház bársonyszékből, és rohan haza élni az életét – mint ahogy kiugrik az álló autóból Dodge (Steve Carrel) felesége, és beleveti magát a maradék pér hétnyi Életbe, kompenzálni próbálván a házaséletéből fakadó frusztrációit –, nos, annak meteoritcsapás-halálbiztosan föld- és tudatrengető élményben lesz része. Még azon szkeptikusok is kapnak valamit, akik Lars von Trier eget- és földet lezúzó Melancholiája után úgy gondolták, hogy már igazán nincs mit elmondani az ilyen típusú apokalipszisekről, de talán azok sem távozhatnak csalódottan, akik Bruce Willis-főszerepelte, 1998-as Armageddont tartják az égicsapásos fenyegetések legavatottabb megjelenítőjének.
Az elkerülhetetlen végzet mindannyiunk feje fölött ott lóg, így elméletileg tehát sztoikusan kellene fogadjuk a végzetünket, de mihelyt rájönnek szereplőink, hogy elkerülhetetlen a Matildával történő kényszerrandi, a pokol és a mennyország egyszerre szabadul el az amúgy is mimózasérülékenységű civilizációs szféránkban. Lázadások, orgiák és egyébrendű kicsapongások kavalkádja lesz úrrá Terránkon, kivéve természetesen hőseinket, az élettársaik által frissiben faképnél hagyott Dodge-ot és Pennyt (Keira Knightley üde alakítása). Ők nem próbálnak menekülni sem az égbe, sem a föld alá, hanem egész egyszerűen a szeretetben szeretnének menedéket lelni az elháríthatatlan apokalipszis elől.
Szép allegóriája ez film a múlandóság tudatából fakadó félelmek kezelésének, ámde a totális végzettel fenyegető „deus ex machina” semlegesíti a történetben potenciálisan benne rejlő negédességet, és nyálba meg – adott helyzetünkben: tűzbe és hamuba – fulladó, butuska amerikai sitcom helyett igazi, ízig-vérig-zsigerig hatoló tragédiát nézhetünk végig. Olyan tragédiát, melyet az emberi gyarlóságok és esendőségek által beléje oltott keserű nevetés tesz igazán fájdalmassá, és amely anélkül, hogy bevett hollywoodi módon szájbarágna valamilyen abszolút érdektelen végkövetkeztetést, megtaníthatja a figyelmes nézőit arra, hogy miképp veszítsenek el mindent úgy, hogy közben visszanyerjék lényük lényegét.
Szereplőink nem győzik le a természet erőit, mint az Armageddonban, és meg sem értik a végzetet, mint a Melancholia főszereplője (Justine/Kirsten Dunst), hanem elszenvedik azt. Azonban csak így, áldozatként zárulhat le a történetük, és csak így teljesülhet be a tudatuk és lelkük fejlődése, ha be tudják fogadni az elmúlás végtelen szépségét – talán ezt jelenti nekik, a szereplőknek, és ezt üzeni nekünk, a nézőknek a film záró képsora.
„Használati utasításként” még hozzátenném azt, hogy nem ajánlott ezen alkotás Lars von Trier Melancholiájával egyszerre történő fogyasztása, ugyanis könnyen... „melancholiát” okozhat.
