Az idei Sundance-en bemutatott, intelligens, a mozik számára talán túl rizikós sci-fit a Netflix karolta fel és tette világszerte megnézhetővé, ezzel kicsit ellensúlyozva kínálatának agyzsibbasztó semmilyenségét.
Egy atombunker képével és némi képre írt információval nyit a film: az emberiség kihalása után vagyunk, az előttünk nem felfedett okból történt pusztulást követően pedig a felszín alatt gondos robotkezek pátyolgatnak homo sapiens-embriókat. A címbeli anya tehát egy megnyugtató hangú robot (Rose Byrne), aki a megmentett emberpalánták közül kiválaszt egyet és felneveli, mindent megadva neki, amit fém adhat: testi és szellemi táplálékot egyaránt. (Mondhatni programozza, mert hát mi más is a nevelés, mint program? Amikor gyerekként szidást kaptunk, hogy neveletlenek vagyunk, valójában pimasz, programozatlan purdék voltunk.)
Szellemi táplálék: többek között komplex etikai kérdésekkel izzasztja a nemsokára bekövetkező vizsga előtt (mert igen, a tanulás mellé vizsga is jár). Olyasfajta etikai kérdésekkel, mint amelyekről a sok robotos filmet látott veteránoknak hamar beugorhatnak Asimov robotika-törvényei. Nem is annyira az eredeti három, hanem az a bizonyos sokkal izgalmasabb, utólag betoldott nulladik. Szóval nem véletlen az I, Robotra hajazó cím: ha az I Am Mothert az asimovi robotika-törvények felől nézzük, akkor egyrészt logikus továbbgondolása az orosz-amerikai író életművének, másrészt korunk hanyatt-homlok kataklizma felé rohanó emberi magatartásához fűzött kommentár.
Nem sokáig marad kettesben Anya és lánya (Clara Rugaard), hiszen egy filmbe konfliktus is kell, amit általában egy harmadik fél szállít: a bunker-méh közelébe betolakodó érkezik (Hilary Swank). Ez ellentmond annak az Anya által unos-untalan ismételgetett információnak, miszerint a földfelszín lakhatatlan, és az ő meg a bunker óvó biztonságán kívül nincs már semmi odakinn. A Lány nem tudja, kinek higgyen: a saját szemének (illetve a csapzott vendégnek), vagy Anyának, aki mégiscsak arra volt programozva, hogy mindenáron óvja őt. Mert hát nem minden anya erre van programozva, ha nem egyéb, akkor a DNS-e által?
Az anyaság mibenléte és programszerűsége csak egyike a témáknak, amiket ez a meglepően erős rendezői (Grant Sputore) és írói (Michael Lloyd Green) debütfilm piszkálgat. Olyanok követik, mint pl. az emberi evolúció újraprogramozhatóságának lehetősége neadjisten tanítás által, a kataklizma előre felismerése vagy a genetikai predestináció – mind-mind szaftos, utólagos elgondolkodtatásra alkalmas anyag. Az előbb emlegetett nulladik törvényről nem is beszélve. És csak azért nem beszélve, mert talán túlontúl spoileres lenne. Szóval kifejezetten olyan alkotás ez, ami a nézőben, illetve az utána folytatott párbeszédekben teljesedik ki, hiszen vizuálisan – bármilyen kellemes is látni a nyolcvanas évek nagy sci-fi-jeire hajazó, sok fényforrással játszó űrhajó bunkerbelsőt – igencsak a műfajon belül toporog, mint ahogy a színészi játék összessége sem transzcendál önálló élménnyé (egy efféle kamaradrámánál az ilyesmi pedig nem szokott ártani). A minimalista robot-dizájn is megérdemel egy misét, mint ahogy a lányt alakító Clara Rugaard felfedezése is, aki simán viszi a pálmát a veterán Swank elől. Nem mintha sok dolga lett volna: mindkettejük nagyjából egy-egy regiszterben dolgoznak.
Felnövésfilmnek is felfoghatjuk: az anyai biztonságból való kikerülés, a kellemetlen valósággal való szembesülés filmjének, ami a film címe miatt elsőre csalóka lehet. Hiszen a cím engem – minket, a nézőt – azonosít az anyával. Holott mindvégig a Lány szemszöge érvényesül. De ha tudjuk, hogy mi a Lány „előreprogramozott” életcélja (anyának lenni), akkor minden érthetővé válik, és anyák leszünk. Mindenáron.
