2045-ben a mesterséges intelligencia robotjai már majdnem elavultak, a klónozás mindennapos, és az sem elképzelhetetlen, hogy az emberek halhatatlanná válnak a virtuális térben. A BigBug kontextusa kényelmes terep lehetne a kacatokat és kütyüket annyira kedvelő rendezőnek, aki ezúttal a valóság konvencióitól mentesen léphet a fantasztikum felé, Jean-Pierre Jeunet mégis eltéved a high-tech hologramok villanásai között, emberségessége elhalványul túlszaturált komédiájában.
A francia rendezőklasszis közel tíz év után tér vissza, s talán pont a hosszú kihagyással járó technikai átalakulások következménye, hogy a rá jellemző élénk képi világ ezúttal valahogy másképpen hat. A netflixes (más anyagi támogatás hiányában volt kénytelen a streamingszolgáltatót választani) produkcióban is megszokott társírójával, Guillaume Laurant-nal dolgozik, aki az Amélie sikere óta a rendező állandó partnere. A BigBug a közeljövő Franciaországában játszódik (noha ebben a világban alig léteznek nemzeti sajátosságok), amikor Hollandia már elsüllyedt, a légkondicionáló berendezés pedig nemcsak a kényelmet szolgálja, hanem a globális felmelegedés kínzó jelenlétében a túlélést is biztosítja. A műfaj és a témaválasztás a filmet Jeunet Marc Caróval közösen készített első nagyjátékfilmjéhez, a Delicatessenhez rokonítja, ami hasonló módon kevés helyszínen játszódik egy posztapokaliptikus környezetben. Ugyanakkor mégsem különbözhetnének jobban: míg a korai alkotás a néma burleszket idézi (ahogy Jeunet filmjeiben ezután is fontosak a slapstick-gegek), a BigBug inkább színpadi komédiához hasonlít.
Alice (Elsa Zylberstein) külvárosi lakásában a háztartás roboteszközei váratlanul bezárják az ajtókat – a legújabb generációs, már gépek által telepített Yonyx katonák (mindegyiket a rendező kedvelt színésze, François Levantal alakítja) lázadásáról értesülve igyekeznek megvédeni gazdáikat. A házban bent ragad az Alice-hoz érkező udvarló a fiával együtt; no meg a nemrég betoppant volt férj és szeretője, akik éppen hazahozták Alice lányát, de mennének tovább összeházasodni egy mesterséges luxusszigetre; s közben átérkezett a kiskutyáját kereső szomszéd, Françoise (akit a Jeunet-veterán Isabelle Nanty alakít) is. A sci-fi cselekmény tehát aligha eredeti: a világuralomra törő, emberi faj elpusztítására törekvő, öntudatra ébredt robot történetek jól bejáratott mintáit követi. Jeunet sosem komplikál, megannyi közhelyből építkezik, de sajátos stílusa és látásmódja segítségével varázslatossá teszi szürreális meséit. Nem annyira az elbeszélésre, hanem az apró pillanatokban rejlő számos történet lehetőségére figyel, így a BigBugban is sokkal nagyobb szerepet kapnak a részletek.
Egyetlen lakás falai között kapunk körképet a jövő valóságáról. Falanszter-hangulat lengi be a szobákat, az emberek egymáshoz ijesztően hasonlító körzetekbe vannak terelve, mindent a tudománynak rendelnek alá (Alice viszont rajong a régi világ emlékeiért, múzeumi műtárgyakként állítja ki a már hasznavehetetlen Rubik-kockákat, hamuzókat, pénztárcákat és persze a legveszélyesebbeket, az örökölt könyveket). Jeunet figyel arra, hogy víziója megalapozott legyen, a kortárs hozzáállásokból vezeti le a fejlődés útját. Az egyik házvezető robot, Monique (Claude Perron) a film elején grilltücskökkel és lágytojással kínálja a vendégeket, s a fehérjeforrást jelentő ízeltlábúak fogyasztása tényleg nem elrugaszkodott, mióta nemrég az EU is jóváhagyta bizonyos fajok tenyésztését. A tudományos tézisek viszont mindig csak említés szintjén kerülnek elő, teljesen közönséges részét képzik az életnek, nem igényelnek hosszú magyarázatot.
A BigBugban mintha éppen az ennyire kidolgozott és pontos megfigyelések és utalások következtében kerülne kevesebb figyelem a szereplőkre. Az együttélés kellemetlen, a bezárt személyek nehezen egyeznek egymással, és az állandó feszültségben senkit sem értünk meg igazán. Nem összetett jellemek, de nem is egyértelmű típusok, a köztük levő viszonyok is felszínesek (az emberi kapcsolatok hiánya a Delicatessenben is megjelenik, ott viszont lényeges dramaturgiai funkcióval bír, míg ezúttal inkább hiányérzetet kelt, például végig indokolatlan marad, hogy az udvarló Maxot miért kísérte el fia is), s így szerepük nem mindig érthető, sokszor pótolhatónak tűnnek. Jeunet bizarr tulajdonságokkal megrajzolt eddigi karaktereivel szemben ezek a szereplők elveszítik egyediségüket, a rendező univerzumának csodabogaraihoz képest meglepően egyszerűek. A hangsúly sokkal inkább az ember és a robot közötti határra kerül. A foglyok megnyugtatására a házi robotok megpróbálnak hozzájuk hasonló módon viselkedni, s így azonnal egy paradoxonnal szembesülnek: ahhoz, hogy hibátlanul sikerüljön az utánzás, tévedniük kell, mert az emberi. A film egyik pontján pedig már teljesen megkérdőjelezik a különbséget: lehet, hogy csak eddig hitték azt, hogy robotok, valójában tényleg emberek.
Ezzel együtt az emberek is lefokozódnak, gépiesen hagyják, hogy ösztöneik (leginkább elfojtott szexuális vágyaik) irányítsák őket: Max csak azért igyekszik művésznek kiadni magát, hogy lefekhessen Alice-szal, aki titokban erotikus fehérneműket válogat magának; a kamaszok is egymás mellett kötnek ki; megérkezik Françoise jóképű házirobotja is, akiről kiderül, hogy az idős asszony mesterséges intelligenciájú dildónak használja. A rendező megszokott abszurd humorát leginkább a leállíthatatlanul újra és újra felbukkanó Homo Ridiculus tévécsatorna jelenetei idézik meg, aminek bejátszásával a film is kezdődik. Az embereknek reklámként kell nézniük, ahogy a Yonyxek pórázra kötik vagy cirkuszi és bikaviadalhoz hasonló helyzetekben alázzák meg őket. Kiderül, hogy az itt látott emberek nem is színészek, az uralomra törő robotok ezáltal folyamatosan emlékeztetik a polgárokat saját jelentéktelenségükre.
A film végén persze megkapjuk Jeunet mesei lezárását, de A BigBug gépezetében a rendező annyira figyel az apró fogaskerekekre, hogy elfelejt benzint önteni a motorba. S mivel semmilyen más személyes konfliktus vagy játék nincs benne, a végén is csak ez az untig nyúzott vitaest-kérdés fogalmazódhat meg – helyettesíthető-e az ember robotokkal?
