Örömmel hallom, hogy Shane Acker 2005-ös, rövidfilmes diadala után alkalmat kapott belekóstolni a nagypályás filmgyártók csupa derűt és bájt sugalló miliőjébe, egyúttal beülni a buta filmkritizálók célkeresztje elé. Örömmel tanulom, hogy a jó legyőzi a gonoszt, a kicsi a nagyot, a zsákbaba a gépeket, a izé a mizét. Hölgyeim és uraim, meghúznám a ravaszt.

Sokszor jó büntetésnek tartom, ha megnézhetek „végre” egy rossz filmet, legyen az másfél órányi golyószórás, sírás, áldokumentumfilm vagy – akárcsak a jelen esetben – egy zamatos, tanulságos, 79 perces animáció. Legyen ez az animált valami a világ vége után két nappal, legyenek zsákbabák benne (9 darab), és legyen kalandos. Legyen egy messiás-zsákbaba, ő mentse meg a világot, és nehogy elfelejtsünk zsákbarátnőt dobni neki. Legyen egy frappáns címe: legyen Kilenc. Stimmt. És ha már van egy vadítóan új receptünk filmre, amit érdemes 3 évet rajzolgatni, legyen az is úgy elrontva, ahogyan illik.

Valaki legyártotta a robotokat, a robotok az emberi nép ellen fordultak, kiirtották. Megmaradtak a zsákbabák, akiknek elvileg meg kellene menteniük a világot a továbbra is létező robotoktól, vezérüktől, a Bestiától. Erre egyetlen nagy konfliktus hozhat megoldást, egy leszámolás a zsákbabák és a robotok között. Ha valaki netán már vérrögöket köhög fel kíváncsiságában, szólok előre: a zsákbabák győznek. Már a film premisszája hoz egy kérdést: miért most kell megmenteniük a világot, amikor már a világ mindene úgyis elpusztult? A legkézenfekvőbb válasz talán az, hogy azért, hogy egy ilyen megpróbáltató kaland után tiszta lelkiismerettel feküdhessenek le mind a zsákbabák, mind a nézők.

A főhőssel az élen, a világmegváltó csapatnak mind a 9 tagja más-más személyiségtípus próbál lenni. Legnagyobb káromra pont az, akiről a legtöbbször (és Martin Landau a szinkrohangja) esik szó, aki a legjobban felizgatja a kíváncsiságomat ebben a kalandfröccsben, meghal a film első 10 percében. Szomorúságomra, maradok 8 hősfoszlánnyal, akik a film elejétől végéig párbeszédcsökevénynek nevezhető dialektussal kényeztetnek. A „gyere-jövök”, „igen?-nem”, „megmentelek-köszönöm” viharában szenvedem át az elkövetkező 70 percet. Nem vélhették elégnek, hiszen a film dugig van pakolva a filmzene szerzőjének életművével, nehéz 2 percet találni, ahol zeneileg csend van a filmben.

A szórakoztató mindössze az a filmben, ha megpróbálom a történet egyetlen jó húzását kitapogatni, vagy rájönni, hogy mégis milyen szürkeállományilag sérült hatéveseknek gyártották ezt le. Kaptam egy gyenge kalandot, amit ezerszer láttam, láttam a jó diadalát, láttam csírázó szerelmet, a Mátrixot, Terminátort és a Wall-E-t újraőrölve, részt vettem egy „olyan amilyen” zenei utazáson, egy dologhoz viszont ragaszkodtam a filmet követő egy órámban.

A film képe és színei. Megérdemli a külön bekezdést, megemlékezést a sok gyönyörűen és kreatívan kidolgozott textúra, fényhatás, a mozgások lekövetése stb. Színben egy egységes palettán legelészhetünk, a pasztellszínek meg a barna tónusok segítenek beolvadni ebbe az egységes képi világba. Ezek valamelyest enyhítenek a történet (és nem csak) végigkövetésének kínján. Ha valamihez, akkor a látványtervezéshez Shane Acker és társai mindenképp értenek. Sajnos, ma a közönség az „eye candy”-re lett kiéheztetve, nem a történetre, ezért nem fáj annyira, ha buta a sztori, a karakterek sántítanak és omlik össze a film. Megbocsájtanék, a látványnak köszönhetően.

Mire a fent elszabadított golyó az alkotó lelkébe törne (amit amúgy sem hiszek), hangsúlyoznám, hogy a filmje mindenképp tanulságos és az amerikai nézőközönség elvárásainak hű tükre. Ennyiben hálásak lehetünk neki és neves producereinek (Tim Burton, Timur Berkmambetov). Akármennyire mérgez szellemileg, kívül csillog és villog. Mindenkinek legyen saját döntése, hogy ez jó-e vagy sem.