Ha a 80-as évek hajlott korú akciósztárjai esetleg mégsem hódítják vissza a nagyvásznat, Liam Neeson könnyen beleülhet a székükbe. Bryan Mills második bevetése viszont kis időre sajnos megtöri az ír színészóriás diadalmenetét (Elrabolva, Az ismeretlen férfi, Fehér pokol).
Egy folytatás akkor igazán jó, ha képes megtagadni elődjét. Kezdettől fogva nyilvánvaló volt azonban, hogy az Elrabolva-franchise esetében ilyesmiről szó sem lehet, hiszen már maga a cím kötelezi a második részt, hogy narratív szempontból az előzményeket tekintse mércének, másrészt Luc Besson és csapata sem arról híres, hogy az árukapcsolásos gondolkodás kifinomultabb formáit űzné, s váratlan kihívások elé szándékozná állítani a Bryan Mills (Liam Neeson) friss kalandjára beülő publikumot. Profithajhász iparosmunka született hát a franciák akciófilmes vegykonyhájában, mely a négy esztendeje nagyot szakító első rész sikerén felkapaszkodva igyekszik újabb szikár leszámolástörténetbe rángatni nézőjét, de nem (feltétlenül) a koncepció rugalmatlansága miatt borul a produkció.
Hogy miért nem? Mert az írópáros, Besson és Robert Mark Kamen – ha nem is töltött álmatlan éjszakákat a kézirat fölött görnyedve – legalább veszi a fáradságot, hogy csavarjon egyet a korábbi opusz alapszituációján. Ennek megfelelően ezúttal maga Mills esik az elégtételre szomjazó albán alvilág fogságába, méghozzá volt feleségével, Lenore-ral (Famke Janssen) együtt, és megszeppent lányukon (Maggie Grace) a sor, hogy megmentse őket a halál torkából. Ez persze csak a bonyodalmak nyitánya, s a szüzsé makacsul kapaszkodik a jól bejáratott klisékbe, így senkinek sem kell aggódnia amiatt, hogy szuperügynökünk idővel nem kezdi el újfent magányos hullagyártó játékát, mert elkezdi. Szerencsére Neeson karizmája cseppet sem lanyhult azóta, hogy először hirdetett hadjáratot a szedett-vetett balkániak ellen, és most is példás odaadással játssza Jack Bauer nagyvásznas kiadását: hol révedező tekintetével, hol járomcsontokat kettéroppantó öklével, de tesz róla, hogy a rutinból megírt, mi több, logikai szempontból is elhanyagolt (hősünk az isztambuli forgatagban becsapódó gránátok hangja alapján méri be saját maga és lánya hollétét) történet és az egyhangú akciószcénák csak táncoljanak azon a bizonyos borotvaélen. Az utóbbiakból egyébként is hiányzik a kellő ív és dinamika, és ha ez még nem lenne elég, a közelharcokkal (főként igaz ez a sikátorban zajló bunyóra) túl serény kézzel bánt a vágó: ember legyen a talpán, aki képes őket szemmel követni.
Ezek után adódik a kérdés: mi végett borul igazán a produkció? Ha sarkosan akarnánk fogalmazni, azt mondhatnánk: a rendező, Olivier Megaton (A szállító 3, Colombiana) személye a ludas. Megaton – miként azt korábbi munkái tükrözik – virtigli bérenc, aki még egy gondosan font történetet sem volna képes kézben tartani, így aztán természetesen e nádszálvékony alapanyaggal sem tud mit kezdeni. Míg annak idején Pierre Morelnek (B 13 – A bűnös negyed, Párizsból szeretettel) sikerült összegyúrnia egy veretes stílusú, a maga pimasz egyszerűségéből is erényt kovácsoló, és a giccs kísértésének mereven ellenálló akciódarálást, addig kollégája cseppnyi egyediséget sem visz a jelenetekbe, szituációs érzéke a nulla felé konvergál, színészvezetése botrányos (nemcsak Grace és Janssen játszik haloványan, de a bozontos szakállú gonosz is papírmasé figura marad). Tehetséget márpedig nem lehet vásárolni.
Hibái dacára az Elrabolva 2 bőven nézhető, sőt, nyomokban igazán szórakoztató dolgozat, ám ez jobbára a főszereplő személyének köszönhető. Akárhogy is nézzük azonban, Megaton sok sebből vérző bérmunkája nem mérhető a másik nagy idei folytatásfilm, a Feláldozhatók 2 öniróniában tobzódó, játékosan túlpörgetett kisvilágához. Neesont tehát átmenetileg „lenyomták” a nyugdíjas akciósztárok, ám legközelebb remélhetőleg egyenlít. Ám akkor már hidegen kell tálalnia a bosszút. Ahogyan illik.
