Valószínűleg minden mozinéző tudja már, hogy nem kell sokra számítani egy (nem sorozatnak tervezett) film harmadik részétől: az első részben működő receptet részről részre kicsit feltuningolva megismételjük a második és harmadik részekben, fokozatosan elhasználva, hitetlenenítve az első rész eredeti ötletét. Ezen logika alapján nem lehetett sokat várni az Elrabolva 3-tól, de Megatonnak valahogy még az alig-elvárást is sikerül teljesen alulmúlnia.

A 2008-as Elrabolva (Taken) című, nem túl bonyolult történettel operáló thriller-akciófilm sokkal sikeresebb lett, mint amire a készítők és a főszereplő Liam Neeson is számított, így rögtön akcióhős státuszba emelte a korábban hasonló lehetőségeket nem kapó ír színészt. A nyugalmazott ügynök, Bryan Mills lányát elrabolják egy párizsi kiruccanáson, a hidegvérű és keményöklű apa halálos céltudatosággal vágja keresztül magát az embercsempész-hálózat teljes ranglétráján, hogy lányát visszaszerezze. Kellemes B-film lett belőle, tagadhatatlanul magán viselve a társforgatókönyvíró Luc Besson stílusát. Korrektül kivitelezett, meglepően brutális és kissé humortalan Die Hard-klónként nagyon belekötni sem lehetett, Neeson mészárolt, a néző élvezte.

A siker természetesen folytatás(oka)t szült: a második részben, cseppet sem meglepő módon, ismét Mills lánya (ezúttal volt feleségével kiegészülve) a szabadítás tárgya, Párizst felváltotta Isztambul, de ezeket leszámítva minden maradt a régi: Neeson ökle még mindig kemény, elhatározása szilárd, a videójáték-logikájú történetvezetés („ha lőnek rám, jó az irány”) hasonlóan szórakoztató, szombat délutáni akciófilmet eredményezett, mint elsőre, Maggie Grace ráadásul egészen aktív, emancipált szerephez is jutott ezúttal, megmentése után hasznos segítője lett apjának.

Neeson a harmadik rész forgatása előtt állítólag kikötötte, hogy csak akkor hajlandó bevállalni a trilógia befejező darabját, ha abban senkit nem rabolnak el. Természetesen mivel a filmeket eddig is ő vitte a hátán, kérése teljesült: az Elrabolva 3-ban nem rabolnak el senkit, ellenben rögtön a film elején megölik Mills volt feleségét, és rákenik a gyilkosságot a volt ügynökre, aki ezúttal üldöző és üldözött is egyszerre: miközben a valódi gyilkosok után nyomoz, a rendőrség rá vadászik.

Sosem hittem volna, hogy ilyent mondok, de ennek a filmnek jót tett volna, ha ragaszkodik a kaptafájához, és mondjuk a teljes Mills-família elrablására állítja rá a sztoikus, véreskezű és végtelenül egyszerű akcióhőst, és nem próbálkozik meg csavarosnak szánt krimit kihozni Mills los angelesi ámokfutásából, mert így hatalmas logikai és történetvezetési bakik vannak a filmben, amelyek teljesen hiteltelenné teszik a karaktert, fölöslegessé a futkározását. Teljesen érthetetlen például, hogy ezúttal miért menekül a rendőrök elől: az ellene szóló bizonyítékok nevetségesen átlátszóak, még a Forest Whitaker által alakított, a Mills elleni hajtóvadászatot vezető Franck Dotzler is rájön a legelső jelenetében, hogy nem Bryan a gyilkos, ennek ellenére fáradhatatlanul üldözi, ahelyett, hogy a konkrét nyomozással foglalkozna – és csak a végén vigyorog bölcsen, hogy ő bizony végig tudta, hogy Mills ártatlan. A bonyodalom tehát nem elkerülhetetlen, és csak a karakterek fafejűségének köszönhető, hogy az ügyet nem öt perc, hanem másfél óra játékidő alatt zárják le.

Ráadásul ez a másfél óra sem szórakoztató. A film akciójelenetei ugyanis egyenesen nézhetetlenek, nagyjából az az érzése a nézőnek, mintha Michael Bay agyonkoffeinezett, vágáshoz és operatőri munkához nem értő unokatestvére rendezte volna ezeket. A korábbi filmekben kifejezetten szépen koreografált és hatásosra vágott harc- és üldözéses jelenetek voltak, ezúttal viszont totálisan élvezhetetlenné van szecskálva minden, egy kerítésen való átmászás öt snittből áll össze, és még így sem tart többet egy másodpercnél, amikor pedig a forgalom közepette autósüldözés folyik, a totálok szinte teljes hiánya és a fölösleges, néhány tizedmásodpercre bevillanó közelik használata miatt a néző számára abszolút érthetetlenné válik, hogy mi folyik a képernyőn.

Egészen vicces és olcsó húzás a készítők részéről, hogy úgy próbálják a drámai feszültséget növelni a történetben, hogy belekeverik Mills volt feleségének jelenlegi férjét, Stuartot is a sztoriba, aki az első részben egy kissé idegesítő, de alapvetően ártalmatlan figura volt (akkor Xander Berkeley játszotta), ezúttal viszont egy színészcserével (Dougray Scott) együtt a nevén kívül a karaktert teljes egészét lecserélték, magánemberből sabolonos maffiózóvá avanzsálták, hogy valahogy csavart préseljenek ki a történetből. Ez a megoldás nemcsak zavaró, de visszamenőleg is átértelmezi az előző két rész viszonyrendszerét, amire viszont semmi szükség nincsen, és csak azt mutatja, hogy a folytatás még a saját alapanyagához is hűtlen.

Az Elrabolva 3 minden téren el lett rontva, története kaotikus és sok sebből vérzik, a főszereplő korábbi filmekben szimpatikus hidegvére és sztoikussága ezúttal karikatúra-szerű, technikailag pedig élvezhetetlenné lett forgácsolva. Reméljük, Bryan Mills nem jut John McClane sorsára, és nem kap további, részről-részre nevetségesebb folytatásokat, bár a nívó ennél lennebb nagyon már úgysem mehet.