A Jason Bourne új epizóddal toldja meg a legendásan kúl Bourne-trilógiát, de nagy kérdés, hogy kellett-e újabb film, akár Matt Damon és Paul Greengrass ideális párosával felfegyverkezve. Működik még a recept? A friss epizód kisiklásai alapján úgy tűnik, nem. A már jól ismert hozzávalók, fordulatok, akció-típusok újraturmixolása erőtlen, mert semmit sem tud érdemben hozzátenni a trilógia kerek, lezárt egészéhez.
Jason Bourne részben a keleti mesék hőseihez hasonlít: nagyszerű alkalmazkodó és újratervező. A pillanatról pillanatra megváltozó körülmények ellenére sem esik pánikba, hanem utat keres magának a nehézségek között, nem függ másoktól vagy eszközöktől, hanem maga talál megoldást a problémáira. Töretlen haladásában viszont csak a küzdelmet ismeri, és az ilyenek számára az idő előbb vagy utóbb magába zárul: az események, emberek, kihívások óhatatlanul ismétlődni kezdenek.
A Bourne-univerzum eddig is állandó panelekből épült: az amnéziás főhős a múltját kutatja, miközben a CIA öltönyös vagy éppen hozzá hasonlóan gyilkológép ügynökei próbálják feszült és látványos akciójelenetek során likvidálni, nehogy számukra érzékeny információk szivárogjanak ki. Bár feltűnnek mellette csinos nők és az USA szennyesében turkál, karakterét mégsem a sárm, a technikai arzenál használata vagy a hazafiság jellemzi, mint a fiktív kémbirodalombeli kollégáit (James Bond vagy Ethan Hunt), hanem egy sokkal földhözragadtabb életben maradási képesség és agilitás. Nem a világot akarja megváltani vagy szervezeteket megbuktatni, hanem szigorúan magára fókuszálva tágítja a története határait: csak azt akarja megtudni, hogy ki ő. A Bourne ultimátumban (2007) pedig meg is kapja a válaszait, bosszút áll, akin kell, majd a film záróképe szépen el is engedi. Az első Bourne-film nyitójelenetére reflektálva, a lőtt sebbel vízbe eső Bourne mozdulatlanul lebeg, majd hirtelen mozgásba lendül és elúszik. Hogy túléli-e a kalandot, az itt irreleváns, hiszen teljesítette a maga szabta feladatát, visszanyerte a valós identitását, már emlékszik, így a trilógiát mozgató fő dramaturgiai erő feloldást nyert. A kör bezárult, a történetnek vége.
A Bourne-trilógia a 2000-es években felfrissítette az akciódús kémfilm műfaját. Nyersebb és reálisabb irányba terelgette, aminek hatása leginkább az ellaposodó Bond-szérián érződött. Utóbbi készítői végre megszabadultak az egyre gejlebb úriember karakterétől, és visszanyúltak Ian Fleming első regényeinek agresszívabb, kíméletlenebb, markánsabb ős-Bondjáig. Bourne időközben rátalált ideális rendezőjére Paul Greengrass személyében, akinek jellegzetes rángatózó kézikamera-használata összeforrt A Bourne-csapda (2004) és az Ultimátum ritmusával és képi világával, a reális események ábrázolásához való vonzódása pedig végleg nagykorúvá érlelte a filmeket.
Az első baljós jelek A Bourne-hagyaték (2012) bemutatásával látszottak feltűnni, ami tesztelte a Bourne-brand aktuális eladhatóságát olyan alapvető változások ellenére, mint a lecserélt főhős, illetve rendező – akik pedig ikonikussá tették a trilógiát. A franchise-osítás irányába mutatott az is, ahogy megpróbálták továbbszőni a szuperkém-program leleplezésének sztoriját. Az érdektelen végeredmény azonban csupán töltelékfilmként fityeg a trilógia oldalán. A most bemutatott Jason Bourne látványosan nem is kezd semmit az itt tovább bonyolított szálakkal.
Nagy kérdés, hogy kellett-e újabb Bourne-film, akár Matt Damon és Paul Greengrass ideális párosával felfegyverkezve. Működik még a recept? A friss epizód kisiklásai alapján úgy tűnik, nem. A már jól ismert hozzávalók, fordulatok, akció-típusok újraturmixolása erőtlen, mert semmit sem tud hozzátenni a trilógia kerek egészéhez. Bourne kap egy teljesen új motivációt: az eddig meg sem említett apja halála ügyében kezdhet nyomozni. A ködös emlékekkel ismét kijátsszák az amnézia-kártyát (de hát már jól emlékszik mindenre, nem?), van itt nekünk romlott CIA-s vezetőnk (Tommy Lee Jones), csinos, segítőkész CIA-s ügynökünk (Alicia Vikander) és egy újabb gonosz kém-program. Az egészet pedig megfejelték a kurrens lehallgatási botrányok és a személyes digitális adatvédelem kérdéseit feszegető cselekményszállal, amihez Bourne-nak végképp semmi köze, de az egyszeri néző megnyugodhat, hogy a gonosz öltönyös megfigyelők elnyerik méltó büntetésüket. Bourne pedig akaratán kívül is kvázi szabadságharcossá avanzsál. Az ormótlanul bárgyú dialógusokat vagy a végső akció megalomán unalmát csak az erős színészek és a Greengrasshoz méltóan ismét jó tempójú rendezés menti meg.
Ott bujkál a jelenetekben az az ismerős Bourne-hangulat, mert például az első nagyobb akció a görög kormányellenes zavargás közepette sűrű és izgalmas, Matt Damon pedig hitelesen vezeti fel az évek során kiégett, megtört ügynök figuráját. Csak mégis vissza-visszatér az a kényelmetlen „ezt láttuk már” érzés. Mintha nem lenne véletlen, hogy a nagy záró események éppen az amerikai szórakoztatóipar egyik központjában, Las Vegasban játszódnak. A csillogó ál-glamúr és a pénz fellegvára nem Bourne terepe. De mivel muszáj volt, hát eljött, teszi is a dolgát derekasan, de láthatóan egyre kevesebb tűzzel, egyre fáradtabban. Meglepetés nélkül járja végig a már ismert dramaturgiai stációkat. Még teszteli, hogy kik akarják őt vissza, de mintha már csak arra vágyna, hogy hagyják végre békén megpihenni.