A Bourne-hagyaték meglepően jó bevételt generált, mind az Óperencián túl, ahol a kurta agyú forgatókönyvíró az úr, mind pedig az öreg kontinensen. A Bourne-trilógia folytatása még a Gotham denevérként suhanó, sötét arcú de annál fényesebb lelkű lovagját is kenterbe verte nézettség és jövedelem szempontjából.
Úgy néz ki, hogy az ámerikáner titkosügynökök akrobatikus harcművészet-mutatványai hatásosabbnak bizonyultak Bruce Wayne porcaiból (és, tegyük hozzá szomorkásan, drámaiságukból is...) kikopott végtaglendítéseinél, amelyben bizony az is közrejátszhatott, hogy hiába a meglepetések sorozata a legújabb Bourne-filmben, mégis úgy érezzük, hogy a cselekményelemekkel már találkoztunk korábban – szintén tengerentúli és szintén ügynökös filmekben... Ámde, szerencsénkre, Bourne-nak volt mit hagyatkoznia, és a parádés küzdelmek bemutatása mellett kissé kikopott tengelyen, de azért pörgő történetet kapunk.
A hagyaték rendezői feladatait az akciófilmes berkekben egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Tony Gilroy, a korábbi Bourne-filmek forgatókönyvírója vállalta magára, tovább bővítve Robert Ludlum kolosszális regénytrilógiájának amúgy is szövevényes történetét. Pontosabban Gilroy kilépett a Ludlum által teremtett univerzumból és megmutatta, hogy hogyan lehet Bourne-filmet készíteni Jason Bourne nélkül (ha már Paul Greengrass és nyomában Matt Damon elhagyta a franchise háza táját). Gilroy persze nem próbálta meg kisatírozni a Damon által alakított Bourne közlegényt a filmből, hanem amolyan jó szappanoperás stílusban egy másik szálon folytatta a történetet, viszont úgy, hogy a korábbi főhős nem szűnt meg a történet része lenni, hanem flash-backként, egy televíziós hírben, illetve utalások szintjén jelenik meg.
A Bourne-hagyaték ilyen értelemben nem prequel és nem sequel, hanem a harmadik Bourne-filmmel (A Bourne-ultimátummal) egy időben játszódó új produkció, amelyben a főszereplő élet-halál harca épp az előző részekre (Bourne-rejtély és Bourne-csapda) épül, illetve azokból indul ki. Gilroy ugyanis kitalálta Aaron Cross karakterét, aki Bourne-höz hasonlóan menekülő CIA-ügynök, akit ugyanannak a titkos programnak a keretében neveltek szupergyilkossá, miután manipulálták a génállományát. Van viszont közöttük egy lényeges különbség: nem agymosott gyilkológép, hanem tudatosan jelentkezett a programba és egy nemes cél érdekében kíván harcolni. Persze átverik – a programért felelős tiszt elhatározza, hogy likvidálja mind a hat kísérleti ügynököt – megteremtve ezzel az akció lehetőségét. Követi az elődök által megszabott irányt, pörgős üldözések, robbanások és kemény bunyók parádésan megkomponált egyvelege viszi előre az egyre feszültebbé váló cselekményt, amely az összeesküvés-elméletek szintjén sokkal mélyebbre megy, mint az elődei.
Ez egyébként sajátos lüktetést ad a filmnek, ami sokkal erősebb, mint amit a trilógia darabjai esetében érzékeltünk. Gilroy sikerrel olvasztja egybe Greengrass Bourne-filmjeinek egyedi formanyelvét, intelligens cselekményét és dramaturgiáját, a(z alap)kémfilmek hagyományával, illetve saját stílusával, ami sajátos hangulatot kölcsönöz az alkotásnak. Ugyanúgy felkapja és magával sodorja a nézőjét, mint a korábbi Bourne-filmek, bizonyítva, hogy ahogy a Bond-filmek is sikeresen túlélték a főszereplőváltást, vagy a Predator is teljesen nézhető alkotás Adrien Brodyval, Tony Gilroy és Jeremy Renner sikeresen átveheti Paul Greengrass és Matt Damon helyét, sikeresen öröklik a hagyatékot: az eredmény egy remek utód, aki sikerre viszi mind a filmet, mind a Ludlum által megteremtett alapsztorit. Persze még nem éri el a 21. század ikonikus akcióhősévé avanzsált Jason Bourne szintjét, de jó úton halad afelé.
Az első benyomások szerint a negyedik Bourne-film sokat megérhet még, akár egy újabb trilógiát is...
