Végtére is nincs abban semmi meglepő, hogy A sötét lovag: Felemelkedés megosztja a publikumot, hiszen a többség számára a trilógia középső darabja korábban már túl magasra helyezte a mércét, s ahhoz viszonyítva az utolsó felvonás fenemód ortodoxnak tűnik. Nolan ugyanis váratlan mértéktartásról tesz tanúbizonyságot: az előző opusz nyomasztó konzekvenciáit egy alapvetően fejlődéselvű, nem egyszer nagyon is álomgyári fogásokkal operáló történetben oldja fel.
Nolan sokak szemében máig a hollywoodi auteur mítoszát testesíti meg, miközben a közelmúlt folyamatai egyértelműen azt tükrözik, hogy kezdi levedleni magáról szemléletének formabontó rétegeit, akár kígyó a bőrét. Már az Eredet (Inception) is egy hideg fejjel, merő rutinból megkomponált akcióthriller volt, melyben a rendező sokkal felszínesebb módon boncolgatta a illúzióipar természetét, mint a néhány évvel korábbi A tökéletes trükk (The Prestige) kapcsán. Kissé hasonló fordulat állt be a Batman-franchise történetében is. Míg A sötét lovag a törvény napszámosainak morális kudarcát hozta, már-már teljesen porba döntve a szuperhős-filmekben általában artikulálódó győzelmi ideológiát, addig a folytatás sokkal szimplább és kézzelfoghatóbb tétet fektet le: a kérdés immáron az, hogy a meggyötört Bruce (Christian Bale) végre felszabadulhat-e polgárőri kötelmei alól. A cím tehát nem véletlenül sugalmaz az eddigieknél merőben optimistább történetkezelést.
E mítoszhoz azonban sokféleképpen lehet nyúlni, s Batman mozgóképes öröksége is hűen tanúsítja, hogy egy jó átiratnak korántsem nélkülözhetetlen kelléke a komor cselekményszövés és a radikális pszichologizálás. A sötét lovag: Felemelkedés tehát egyszerűen csak finomabb tónust üt meg, mint négy évvel korábbi elődje, ám ez önmagában véve nem probléma. Sokkal zavaróbb, hogy a meglehetősen egyszerű narratív szándékhoz mérten túlságosan grandiózus, mi több, néhol egészségtelen arányérzékkel dolgozó film született. A történet nyolc évvel az előző részben elbeszélt eseményeket követően veszi fel újra a fonalat. Az álarcos terroristavezér, Bane (Tom Hardy) sötét terveket forral Gotham City lakói ellen, és ténykedésével előcsalja a már hosszú ideje kastélya magányában rostokoló Bruce Wayne-t, akinek nincs más választása, mint ismét felölteni a denevérjelmezt. Az alapszituáció sovány ugyan, de világos, és noha A sötét lovag esetében dramaturgiailag is jövedelmezett a mellékszereplők jellemének és motivációs hátterének aprólékos megrajzolása, a folytatásban jobbára feleslegessé válik az efféle tablószerű seregszemle, ugyanis a kisebb figurák érdemben kevéssé befolyásolják az erőviszonyokat, a fabula menetrendjét. Selina Kyle (Anne Hathaway), azaz Macskanő (akit ebben a verzióban soha, senki nem nevez néven) kétes erkölcsiségével és pimasz humorával ugyan érdekes jelenség, de csak a főhős vágyainak katalizátoraként nyer relevanciát a szerepe, míg a szemfüles közrendőr, John Blake (Joseph Gordon-Levitt), a szoborszerű Miranda Tate (Marion Cotillard) vagy az animációs széria által inspirált kókler, John Daggett (Ben Mendelsohn) csupán egy-egy fordulópont erejéig hatnak ki az elbeszélésre, többnyire pedig légüres térben mozognak.
Minden Batman-adaptációt alapjaiban határoz meg az ellenségképe, és a Felemelkedés ezen a fronton sem elég meggyőző. Nem azért, mert Bane nem képes felnőni A sötét lovag káoszfilozófus Jokeréhez (mert képes), hanem sokkal inkább azért, mert nem üt el attól élesen. A két antagonista pszichológiája feltűnően hasonló: egyaránt Batman moráljának lezüllesztésén fáradoznak, a különbség csupán annyi, hogy Bane lélektani hadviselése nem folyamodik olyan látványos eszközökhöz. Nolan tehát abban mindenképpen önismétlő, hogy újfent gyakorlatias célú terrorista képében jeleníti meg a gonoszt, azaz következetesen ragaszkodik a realisztikus hangvételhez, amely – amint azt a mellékelt ábra mutatja – egy idő után szükségszerűen gátat szab a kreativitásnak. Szóval a fantasztikum mellőzése a záróakkordot sújtja igazán, az pedig külön sajnálatos, hogy Bane karakterét mondvacsinált és felesleges módon még az első részben megismert Árnyak Ligájával is összekapcsolja a szüzsé. És ha már itt tartunk, a franchise ikonográfiájának ugyebár szerves részét képezi az elnyomó hatalom valamiféle korszerű ideológiai köntösbe burkolása: míg A sötét lovag erkölcsi sakkjátszmáit a közgondolkodás leginkább az iraki háborús politika dilemmáival állította párhuzamba, addig az új ellenség eszmei identitását nyilván problémásabb lefordítani az aktualitások nyelvére. Bane főként a francia forradalom egalitárius társadalomeszményének torzképét mutatja fel (a rendőri állomány tagjai felett ítélkező bűnözői törvényszék hideglelős vízió), de a tárgyi miliőben és a retorikában a fasiszta és a szovjet diktatúra elemei is ötvöződnek.
Felsorolt hibái ellenére a mű egyértelműen a mívesebb közönségfilmek táborába tartozik: a 3D-formátumot bölcsen nélkülöző látványvilág ugyan érthető módon nem oly elrugaszkodott és meseszerű, mint a kortárs blockbusterek többségéé, de a maga módján monumentális és szemkápráztató, a színészi alakítások a hagyománynak megfelelően elsőrangúak (csupán az isteni Michael Caine szerepének váratlan megkurtítása adhat okot némi hiányérzetre), és Nolan akkor is ízlésesen és biztos kézzel kerekíti le a sötét lovag legendáját, ha közben nem várt engedményeket tesz az álomgyári elbeszélőstílus irányába. A narratíva többször is behódol a klisék előtt: gondoljunk csak Gordon ünnepi beszédére a prológusban, a ketyegő bomba okozta pánikra, Bruce Wayne sorsának kiteljesítésére, Miranda pálfordulására vagy John Blake karakterének átgondolatlan „újrahasznosítására” az epilógusban.
Azt is érdemes volna egyébként összeszámolni, hogy a történetvezetés hány ponton érintkezett a 24 című örökbecsű sorozattal, és Batman mennyiben Jack Bauer rokona, de ez már nem tartozik szorosan a tárgyunkhoz (annyit viszont elárulhatok: érdekes konklúzióra juthatnánk). A fő, hogy Nolannek majdnem sikerült a csúcson abbahagynia, és ez azért nem kis szó. Meg az sem, hogy búcsúzóul még egy igazán reményteli üzenetet is a zsebünkbe csúsztatott: bárkiből válhat Batman. Szívleljük ezt meg, míg újra a bőrünk alá kúszik a denevér.
