A Szörnyetegek hivatalosan is Sorogoyen legsikeresebb filmje lett a spanyol filmakadémia szerint: kilenc Goya-díjat söpört be, köztük a legjobb filmnek, rendezésnek, operatőrnek, eredeti forgatókönyvnek és eredeti filmzenének járó elismerést.
Rodrigo Sorogoyen előző filmes sikereit televíziós műfajokkal pihente ki, köztük olyan ütős minisorozatokkal, mint a San Sebastian Nemzetközi Filmfesztivál programjțban versenyen kívül vetített hatrészes Riot Police, amelynek színterei a rendező korábbi filmjeiből már jól ismert, korrupciótól áthatott fővárosi aljas utcák. Cannes-i debütálását is elhozó legújabb rendezésében a várostól teltávolodva, de hasonlóan összegző szándékkal tér vissza: kapunk A rendszer (El reino) felszín alatt meghúzódó agresszív játszmáiból és maszkulinitás-kríziseiből is, de az Anya (Madre) személyes, intim drámáiból is a magára maradt feleség és anya csendes tragédiáján keresztül – persze mindezt a tőle elmaradhatatlan thriller-jelleggel.
A rendszer, amelyben a legijesztőbb, hogy túl ismerős – Rodrigo Sorogoyen: El reino / The Realm / A rendszer
Nem kellenek sem véres kardok, sem méregpoharak, hogy a modern hatalmi rendszerek csavarjai megkeserítsék egymás életét. Elég egy pendrive, némi elszántság és gerinctelenség ahhoz, hogy valaki nagypályás legyen ebben a játékban, A rendszer pedig úgy lök be minket ebbe a lelketlen csatározásba, hogy alig bírjuk nézni.
Antoine (Denis Ménochet) és Olga (Marina Foïs) egy középkorú házaspár. Eddigi életüket maguk mögött hagyva egy galiciai falucskába költöznek, a helyiek azonban két év elteltével sem igazán tudják befogadni őket. Kiváltképp a közvetlen szomszédaikat, egy idős testvérpárt idegesít a jelenlétük. A Szörnyetegek emígy összefoglalható narratív alaphelyzetét tehát nem egy igazán eredeti történet képzi – illetve abban az értelemben mégiscsak eredeti, hogy a forgatókönyv valós eseményeken alapszik. A természet közelségére vágyó, de a helyiek ellenállásával szembesülő művelt városi házaspár agresszióba átcsapó története azonban a már-már alműfajjá duzzadó „nem-vagy-itt-szívesen-látva”-filmek olyan klasszikus előképeit idézi, mint például Peckinpah Szalmakutyákja, annak tipikus szereplőivel. A viszonyrendszer pedig már a szereplők bemutatásakor egyértelműen felvázolódik: a helyiek egy vidéki kocsma félhomályába rejtőzve dominóznak, miközben a pulttól egy külföldi figyeli játékukat, végig megtartva a biztonságos távolságot.
Ahogyan azonban Sorogoyen munkáiból azt megszokhattuk, a történetben most is egy sajátos nézőpont vagy ábrázolási megközelítés lehetőségét keresi. A Szörnyetegekben nagy hangsúly kerül a szereplők etnikai hovatartozásának pontos ismertetésére: Antoine és Olga Franciaországból érkeznek a varázslatos vidékre (éppen az ellenkező utat járják be, mint például a Anya szereplője), az idegengyűlölet kérdését ezzel nemzeti-történelmi dimenziók felé tágítva. Bár ugyanazon a területen osztozkodnak, és a nap végén ugyanabba a kocsmába térnek be, Antoine-t szokásai, elvei s mindenekelőtt nyelvi különbségei elválasztják a környezetétől, a kommunikációképtelenséget mintegy eleve kódolt tulajdonságként meghatározva. A generációk óta itt élők és a kozmopolita hódítók között feszülő, már-már westernfilmes ellentét lokális problémává is válik. A kimondott konfliktust a terjedő mezőgazdasági technológiákról vallott különböző nézetek robbantják ki – úgy néz ki, jelen pillanatban a spanyol rendezőket ez a probléma foglalkoztatja a legjobban: Carla Simón Arany Medve-díjas Alcarràsa is ezzel a problémával foglalkozik, igaz, Sorogoyen esetében nem beszélhetünk annyira egyértelmű állásfoglalásról. A szélturbinák felszerelése egyszerre jelenik meg a vidék anyagi nyomorból való kiemelkedésének lehetőségeként és a kizsákmányolás veszélyeként – a két kibékülni nem akaró oldalnak pedig egyaránt felismerjük a maga igazát. Sorogoyen emellett azzal is csavar egyet a történeten, hogy a különböző álláspontok nem a hagyományosan követhető oldalakhoz rendelhetőek: a konzervatív nézeteket ezúttal a tanult Antoine vallja, aki a táj érintetlenségének megőrzésére szavaz, és kőkunyhók felújításába fekteti idejét, míg a vele szembenálló, az itteni életbe belefásult Xan (Luis Zahera) a változást üdvözölné.
A film legnagyobb eredménye viszont egyértelműen a feszültség mesterszintű fokozása – Sorogoyen thriller-rendezői szakértelméről nem először bizonyosodhatunk meg. Az elbeszélés mindig visszatart valamit, a körülmények és a motivációk bizonytalan lebegtetése miatt pedig az az érzésünk, hogy bármi megtörténhet. Aztán mégse. Sorogoyen a „mi történik” és „mi történhetne” közötti feszültségre épít, játszik a thriller műfaji elvárásaival, becsal fenyegető helyzetekbe, hogy aztán a rettegve várt kisülés mégse történjen meg. A nyílt összecsapás várat magára, ahogy az egymást bojkottáló szomszédok elleni jelentős bizonyítékok is. Eme, egy krimihez talán sokáig tényleg nem elegendő cselekmény során azonban a szereplők váratlan mélységekbe tudnak alacsonyodni.
Sorogoyen ezeket a mélységeket pedig érzékeny és kimért fogalmazásmódjával nagyon elegánsan járja be. A kamera többnyire nem rögzített, inkább finoman lengi körül a jeleneteket, ezzel erősítve a bizonytalanság átható jelenlétét. A minimalista beállításokon megelevenedő galiciai hegyvidék pedig egyszerre képezi gyönyörű és brutális hátterét az eseményeknek, az éles sziklák és hegyormok mintha a sarkosan ellentétes és változásra képtelen jellemek vizuális kivetülései lennének. Kegyetlen vidék ez, ahol a természetközeli életmód sebhelyei és a napról napra való túlélés fájdalma néz vissza az arcokról. A szereplők pedig mind remek, autentikus elemei ennek a tájnak. Sem Marina Foïs, Denis Ménochet vagy Luis Zahera alakításai nem hatnak idegennek ebben az embertelen környezetben (utóbbi kettő el is nyerte a legjobb férfi fő- illetve mellékszereplőnek járó Goya-díjat). S ugyanígy a kompozíciók egyszerűségére rímelő minimalista zene is finoman és észrevétlenül válik az ábrázolt világ elemévé, ezzel együtt pedig hatásos eszközzé a feszültségkeltésben.
Aztán végül a brutális agresszió sem marad el. A cselekmény főszálával párhuzamosan végig jelen van a „Rapa das Bestas” szokása, amelyben a helyeik ököllel megragadják a vadlovakat és levágják a sörényüket, hogy aztán betörhessék őket, mely hagyománynak a képsorait beidézi előbb a film nyitánya, majd később a leszámolás koreográfiája. Az összecsapásra viszont ironikusan a film legstatikusabb beállításában kerül sor: újabb műfaji konvenciókat kijátszatlanul hagyva a szereplők a kocsmapult felett beszélik meg álláspontjukat. A jelenetben azonban túl sok mindent kimondanak. Míg pl. a Anyát éppen az teszi izgalmassá, hogy az érzések homályos forrásai sohasem válnak egyértelművé, ebben a filmben megkapjuk a pontos motivációkat és érdekeket, s ez valahogy megállítja a lassan hömpölygő és mindenre kiterjedő feszültség folyamatát. A bekövetkező katartikus leszámolás így talán indokoltabb lesz, de pont ezért nem okoz akkora meglepetést: ha eddig az teremtette meg a feszültséget, hogy bármi megtörténhet, ezúttal pontosan tudjuk, mi történt. Az általános bizonytalanságból következő feszültség végül csak késleltetésnek bizonyul, a film így végsősoron mégis kiszolgálja a thriller műfaji hagyományait.
A Szörnyetegek több szempontból is Soroyogen eddigi legérettebb alkotása, tudatosan visszafogott stílusa meglepő feszültséget hordoz, természeti analógiái és motívumai komplex rendszerbe állnak össze. A film azokat a feszült társadalmi struktúrákat tanulmányozza, amelyek táplálják a bennük lefojtott erőszakot. Sorogoyen a maszkulinitás, az erőszak és a gyengédség közti törékeny egyensúlyhiányt követi férfikaraktereiben: észre sem vesszük, hogy szereplői mikor váltak szörnyetegekké – talán mindig is azok voltak.
