Joel Edgerton rendezői debütje szerzői thrillerekből és a hollywoodi történetmesélés konvencióiból egyaránt merít, a végeredmény azonban ellentmondásos érzéseket kelt: Az ajándék okos pillanatai bosszantó közhelyekkel vegyülnek, a filmet pedig hiába menti meg Edgerton alakítása a középszerűségtől, arra már nem elegendő, hogy a háztartási thrillerek dicsőségcsarnokába emelje.
Mindig különleges, amikor egy színész áll a kamerák mögé instruálni társait, olykor pedig – nem is olyan ritkán – saját magát. Már rendkívül sok sztár megfordult a rendezői székben, hol sikeresebb eredményt produkálva (a közelmúltból elég a Don Jonra gondolnunk), hol felejthetőt (Angelina Jolie Rendíthetetlenje jó példa erre). Az ausztrál Joel Edgerton egy újabb rendezővé avanzsált színész a sorban, három írói kredit és pár rövidfilmrendezés után negyedik nagyjátékfilm-forgatókönyvét, Az ajándékot már maga vezényelte le a direktori székből. A színészetet persze nem adta fel, és magára osztotta az egyik főbb szerepet.
Az ajándékban egy felső-középosztálybeli családot követünk: a törtető Simon (Jason Bateman) és felesége, Robyn (Rebecca Hall), miután új városba költözik, egy nap vásárlás közben összefut Gordóval (Joel Edgerton), a férfi gimis osztálytársával. Bár Simon röviden lerázza a gyerekkori ismerőst, Gordo kicsit komolyabban gondolja a barátkozást – ajándékokat hagy új házuknál, váratlan alkalmakkor betoppan, meghívja őket vacsorára. A házaspár eleinte udvariasságból enged a férfi kedveskedő tolakodásának, ám végül Simon nyomására véget vetnek a bizarr közeledésnek: a férj megmondja Gordónak, hogy többé nem szeretnének találkozni vele. Azonban Gordo nem veszi ilyen könnyen az elutasítást, és úgy tűnik, Simonnak is rejtegetnivalói vannak a múlttal kapcsolatban.
Joel Edgerton filmje tehát egy klasszikus domestic thriller felállással nyit, melyben egy kívülről érkező fenyegető entitás dolgozik a családi egység szétrobbantásán, egymás ellen fordítva annak tagjait. Jól érezhető művén az amerikai hatás – a tengerentúlon a 80-as évek konzervatív légkörében, ahol a reagani politika a család szentségét hangsúlyozta, rengeteg olyan film készült, amelyben a támadás célpontjában éppen ez a szakrális kisközösség állt, ám a szubzsáner a mai napig népszerű maradt Amerikában. Mégse innen érkeztek a legérdekesebb alkotások az utóbbi másfél évtizedben, helyette európai rendezők félszerzői művei definiálták újra a háztartásbeli thriller tematikáját, és Edgerton legalább annyira merített ezekből, amennyire olyan tengerentúli klasszikusokból, mint a Végzetes vonzerő.
Az ajándék első félórája például szinte egy-az-egyben a Harry csak jót akar (Harry, un ami qui vous veut du bien, 2000) című francia alkotásra rímel: Gordo hasonlóan nyájas módon próbálja behálózni a családot, mint a másik film címszereplője, szintén egy kamaszkori iskolatárs – azonban mindkettejükről már a kezdetektől lerí, hogy valami nem stimmel velük. A holland Borgmant idézi az arrogáns felső-középosztálybeli férj karaktere – Jason Bateman hasonló seggfejt alakít, mint saját rendezői debütálásában, a Bad Wordsben, annyi különbséggel, hogy ott szerethető bunkó volt, Edgerton filmjében azonban az is mihamar megkérdőjeleződik, hogy egyáltalán ki az igazi antagonista. A család folyamatos megfigyeltség-érzéséből fakadó paranoid atmoszféra pedig Haneke Rejtélyének (Caché, 2005) egy műfaji hatáselemekkel való újragondolkodása (amellett, hogy az ajtó előtt hagyott videofelvételek motívuma egészen a Lost Highwayig nyúl vissza), a lezárás továbbá a spanyol Amíg alszol (Mientras duermes, 2011) utolsó jelenetét eleveníti fel.
Edgerton azonban nem csak ügyesen emel át a műfaj alapköveiből és kevésbé ismert európai leszármazottaiból, Az ajándéknak egyfajta társadalmi kommentár jellege is van: a mű értelmezhető úgy is, mint egyfajta iskolai bántalmazás (bullying) elleni kampányfilm. Miután a közelmúltban egyre több sokkoló eset látott napvilágot társaik által gyötört fiatalok öngyilkosságáról Amerikában – és ezek gyakran meleg vagy annak bélyegzett gyerekek voltak – rengeteg program indult az iskolai erőszak visszaszorítására és a bántalmazottak megsegítésére, mint az It Gets Better (Később jobb lesz). Az ajándékban nagyon hamar kiderül, hogy Gordo is egy áldozat volt fiatalkorában, Simon pedig egy erőszaktevő, a legérdekesebb pedig az, ahogyan ezt az egész gyerekkori hierarchiarendszert Edgerton a jelenre átülteti.
Ám itt jön a film legnagyobb hibája is: azáltal, hogy az ausztrál elkerüli a szokásos fekete-fehér dichotómiát, a nézőnek Gordo és Simon párbajában arról kell döntenie, hogy egy pszichopatának vagy egy szociopatának szurkoljon, miközben tehetetlenül nézzük végig a kettejük játszmájában felőrlődő Robynt. Az ajándék ettől függetlenül egy jó szerzői thriller lehetne, ha Edgerton nem ragaszkodna annyira a műfaji klisékhez. Noha a film végkimenetele meglehetősen bizarr és bátor, és a forgatókönyvről általánosan is el lehet mondani, hogy okos, a játékidő mégis bőven rejt frusztráló kamuijesztgetéseket és közhellyé hígult konvenciókat. Az ajándék ennek ellenére sem mondható tucatfilmnek, és ez részben társadalmi rétegei, részben Gordo nagyon eltalált karaktere miatt van, amelyet az ausztrál színész hátborzongató játékkal kelt életre.
