Bemutatás előtt áll Csibi László legújabb dokumentumfilmje, a Szocializmus hátsó bejárata, amely az 1965-1989 közötti romániai magyar sajtó és média helyzetét vizsgálja. A rendezőt erről és korábbi filmjeiről is kérdeztük.
Csibi László Székelyudvarhelyen születetett, egyetemi tanulmányait a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Színház és Film Karán végezte. Első dokumentumfilmjét, A kastély árnyékábant 2012-ben mutatta be. Legismertebb filmjét, a Nussbaum 95736 című alkotást egy amerikai függetlenfilmes fesztivál is díjazta. Jelenleg a BBTE filmes oktatója, illetve a Magyar Film és Média Intézet vezetője. Kolozsváron él.
Melyek voltak az első meghatározó élményeid, amelyek abba az irányba tereltek, hogy ma filmmel foglalkozz?
Ceaușescu Romániájában nőttem fel, amikor nagy szám volt, hogy moziban filmet láss – ugyanis a 80-as években, az én gyerekkoromban napi kétórás tévéműsor volt. Emlékszem arra, hogy az udvarhelyi Olimpia moziban mekkora tömeg volt – például amikor egy magyar filmet vetítettek. Visszagondolva, volt egy Cinema Paradiso-feelingje. Az nem titok, hogy én 1998-1999-ben a sorkatonai szolgálatot is elvégeztem – Udvarhelyen igazából akkoriban kezdett berobbanni az internet, magam 2002-2003 környékén kezdtem rendszeresen letölteni és beszerezni mindenféle filmet és zenét Temesvárról, Kolozsvárról, vagyis a nagy egyetemi központokból. Emlékszem, akkoriban virágzott a CD-, majd DVD-lemezeken terjesztett filmek kereskedelme. Rengeteg alkotást akkor fedeztem fel és így pótoltam be a több évtizedes lemaradásomat. Nem tudnék megnevezni egy vagy két filmet, vagy alkotót, mert szerintem annál szélesebb palettát szeretek. A skandináv filmek valahogy mindig a kedvenceim voltak, de szeretem a sokat szidott hollywoodi produkciókat is.
A filmmel való ,,incselkedés’’ tulajdonképpen onnan jön, hogy a sorkatonai szolgálatot követően azonnal munkába álltam a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor színháznál és az Udvarhely Táncműhelynél. Az ott eltöltött közel 10 év alatt voltam díszítő, de kellékes, színpadmester, hangosító, világosító is. Az Udvarhely Táncműhelynek egy Saviana Stănescu-novella alapján rendezett táncszínházi előadást András Lóránt, ami Argentina Express címmel került bemutatásra. Lóri munkamorálja – hogy bemegyünk és addig ülünk a színpadon, amíg meg nem halunk vagy el nem készül az előadás –, nem mindig találkozott a néptáncosok elképzelésével. Egyik próbán egy kisebb nézeteltérést követően – gondolom a felgyűlt feszültséget oldandó – csak annyit mondott, milyen jó lenne, ha egy vonat végigrobogna a színpadon és mindent lesöpörne. És hát a kérésének olyan szinten eleget tettem, valószínűleg cinizmusból, hogy másnap egy kis kézikamerát a vasúti sínek közé tettem és felvettem a fölötte áthaladó vonatot, majd a délelőtti próbán levetítettem a rendezőnek, kérdezvén, „erre gondoltál a tegnap este?” Miután megnézte, csak annyit felelt, hogy ez annyira jó, hogy benne hagyjuk a műsorban. És azután minden nap jött, hogy „tudnál egy olyant csinálni, hogy…?” Így váltam alkotótárssá.
A bemutatót követően Lóri aztán addig provokált, hogy nem volt sok fejvakarás: nyáron el is jöttem Kolozsvárra és felvételiztem a filmes képzésre. Így történt, hogy 31 évesen a Babeș-Bolyai Tudományegyetem filmes képzésének hallgatója lettem, a Színház és Televízió Karon. Nagyképűnek hangzik, de van még egy személyiség, aki színházi díszítőként kezdte pályafutását, ő nem más, mint Bohumil Hrabal. Feltettem a kérdést, oké, akkor most mi következik? Nyilván azzal a szándékkal jöttem, hogy színházi előadásokhoz fogok projekciókat készíteni, ilyen jellegű munkáim voltak is még pár évig, aztán más irányt vett az életem.
Az egyetemi éveid alatt milyen osztályközösségbe csöppentél, illetve milyen hatással voltak rád az oktatóid, tanáraid?
Amikor idekerültem az egyetemre, nagyon friss volt ez a magyar nyelvű filmes képzés, a második évfolyam voltunk. A legnagyobb gond azt hiszem az volt, hogy nem voltak felkészülve a hallgatók arra, hogy itt filmes alkotóvá neveljék őket. Sokszor elhangzik az, hogy ez egy olyan hivatás, szakma – hívjuk bárminek –, ahol azért nem árt, ha az ember rendelkezik egy jó élettapasztalattal. Ami egy 19-20 éves embernek – ritka kivétellel – viszonylag kevés van. Ebben a korban kevesen vannak azok, akik hitelesen meg is tudják fogalmazni mindazokat a kérdéseket, amelyek különböző generációkat foglalkoztatnak. Ezt tapasztaltam az évfolyamtársaimnál is. Harmincegy évesen mégiscsak többet láttam, tapasztaltam az életből, és valahogy nekem hiányzott az alkotótárs. Jó csapat voltunk, ma is tartjuk a kapcsolatot, de kicsit még gyerekek voltak.
A hároméves képzés végére készült el az első olyan filmem, amit romániai és magyarországi fesztiválokra is beneveztem és viszonylag jó visszajelzéseket kaptam rá. Igazából ezt kellett volna hamarabb felismerni: az, hogy egy egyetem hallgatója vagyok, egyfajta biztonságot kell adjon, amiben kiélhetem magam, mert ennek a közösségnek a tagja vagyok, sőt, nagyokat hibázhatok is, mert van kifogásom, hogy „bocsánat, csak most tanulom ezt” – de később ilyen nincs már. Az alapképzés három éve alatt formálódott ki tulajdonképpen az, amit ma is csinálok, lehet ma már rám is ,,égethető’’, hogy „dokumentumfilmes”, holott korábban nem terveztem ezt, de az ember nyilván felméri, hogy milyen esélyei vannak.
Van egy olyan lehetősége az embernek, hogy itt, Romániában magyar ajkúként akar dolgozni, és akkor kitartó munkával meg egy jó adag szerencsével fel tudja építeni magát. Én úgy gondolom, hogy Kolozsvár egy ideig ,,tol maga előtt’’, kiváló lehetőségeket kínál, de egy idő után csak falakba ütközöl és ekkor már nem is feltétlenül a Bukarest-Budapest tengelyben kell gondolkodni, hanem nagyobb léptékben, főleg, ha erre teszed fel az életed. Ha meg olyan vagy, mint én, aki köszöni szépen, jól érzi magát Kolozsváron és megelégszik azzal, hogy két-három évente elkészít egy filmet, amit a Kárpát-medencén túl egy-két országban is vetítenek, akkor egyetért velem abban, hogy dokumentumfilmes alkotónak lenni nagyon vagány.
Ha már dokumentumfilm, számodra mit jelent a fogalom? Mert sokan vannak, akik félreértelmezik a műfajt, vagy egy hamis kép él bennük. Szerinted hol húzódik a fikció és valóság közti határvonal?
Nem mondok újat azzal, hogy nem csak az a dokumentumfilm, amit a National Geographic meg a Discovery csatornája sugároz, ahol a szánkba rágnak bizonyos információkat. Azok ismeretterjesztő dokumentumfilmek, nincsen baj velük, azoknak is helye van – bár sokan ezzel azonosítják a dokumentumfilmet. Számomra a dokumentumfilm inkább egy kaland vagy egy utazás, egy személy, egy közösség, egy esemény történetében, világában. Igazából az tetszik, ahogy rendre beszippant egy projekt és 1-2 évig fogva tart.
Folyik a vita, hogy ami a dokumentumfilmen van, az a valóság vagy sem? Hiszen a dokumentumfilm rendezője nyilván pont úgy beavatkozik a valóságba, mint a fikció esetében, holott azt állítja, hogy a realitást viszi filmre. Egy 100 éves embernek az életéből filmet készíteni 20-25 percben: fikció vagy valóság? A valóság – az alkotó felfogása szerint. Beleavatkoztam az illető életébe? Bele. Ezt tettem a Kós Károly című filmemben, ami egy 94 éves életutat 26 percbe sűrít be. Nyilván azért tűnt fontosnak ezt a filmet elkészíteni, mert annyi anyag gyűlt össze a kezemben, hogy az archív felvételeken keresztül meg tudtam szólaltatni magát Kós Károlyt, és el tudtam meséltetni az életútját úgy, ahogyan ő látta – és nem úgy, ahogyan mások gondolták. Na de 26 perc és 94 év között nagy a különbség. Nem érdemes annyira éles vonalat húzni dokumentumfilm és játékfilm között, nagyon sok esetben játékfilmen nézünk meg dokumentumfilmet. Mitől „dokumentumfilmebb” egy Oskar Schindler életéről szóló film, ahol 4-5 tanú belemesél a kamerába, és mitől „játékfilmebb”, amikor Spielberg szinte dokumentarista pontossággal megkonstruálja azokat a történéseket, amik Lengyelországban történtek?
Honnan jött az első dokumentumfilmed, A kastély árnyékában témája, amelyhez valamilyen formában majd a többi filmed is kapcsolódni fog?
Szeretem az oral historyt, az elmesélt történelmet. Imádok másokat hallgatni. Az egyetemi évek alatt volt egy médiatáborunk a Maros megyei Keresden, ahol az akkor frissen visszaszolgáltatott Bethlen-kastély sorsát dokumentáltuk. A szervezők trójai falónak használtak minket, hiszen amellett, hogy riportfilmet készítettünk, tulajdonképpen volt egy hátsó szándékuk: feltérképezni azt, hogy milyen a falu viszonyulása ahhoz, hogy azt a kastélyt, ami évtizedeken keresztül szabad préda volt, visszaperelték az államtól, egyik napról a másikra elkerítették, és többet nem használhatják építőanyagként. És maga ez a gondolat is tetszett, hogy mit tud kezdeni egy közösség az ölébe hullott örökséggel.
Másodéves hallgató voltam, amikor nyáron egy háromnapos médiatábort szervezett a tanárnőnk, Simonffy Katalin, akivel kimentünk Bonchidára. Akkor döntöttem el, hogy vissza fogok járni a faluba. Az alkotói ösztöndíjamból akkor vettem életem első komolyabb kameráját. Nagyon sokat segített a református lelkész, Márton János is, aki nyilván jól ismerte a közösséget. Volt egy alkotótársam is, Pünkösti Laura, ketten nagyon sokat jártunk akkoriban Bonchidára. Sokszor úgy mentünk ki, hogy hátha találunk majd valakit, akinél még nem jártunk és aki beenged a házába és mesél a kastély meg a Bánffyak történetéről.
Volt néhány téma, ami érdekelt bennünket, de a legfontosabb az volt, hogy hogyan él a falu folklórjában a Bánffy család története, kik voltak ők és miként tekintenek a romhalmazzá vált kastélyra a falu szélén? Amikor elkezdesz odajárni, és különböző emberek újabb és újabb történeteket mondanak el, nehéz leállni. Miután elkészült a film, éreztem, hogy ebben a történetmesélős közegben jól érzem magam, és lehet mára túlzásba is vittem – bár a most készülő filmjeim nem ilyen típusúak.
2017-ben készült el a Nussbaum 95736 című dokumentumfilmed, amely többek közt a holokauszt témáját járja körbe. Számtalan játék- és dokumentumfilm készült már ebben a témakörben, mi késztetett téged mégis arra, hogy te is hozzányúlj a kérdéshez?
Egy magyarországi filmszemlén hívta fel a figyelmemet a témára az egyik zsűritag. Miután megnézték az Édes Erdély, itt voltunkot, azt mondta, „feldobtad a labdát magadnak a következő projektre”, utalva a lágerekből felszabaduló és hazatérő zsidókra. Az első reakcióm az volt, amit te is mondasz, hogy de „hiszen annyi film készült ebben a témában”. És akkor bölcs meglátással azt mondta az úr, hogy igazad van, de hány erdélyi zsidó sorsot feldolgozó filmet tudnál sorolni? Egy cím sem jutott eszembe. Nem kellett tovább győzködnie: az első dolgom, ahogy hazaérkeztem, vettem a telefont, és kutatni kezdtem, kik azok, akik szóba jöhetnek? Nem volt olyan nagy választék, talán öt-hat név akadt összesen. Megkerestem Nussbaum Lászlót, aki az elején fenntartással fogadott, hogy megint jön valaki a tévétől, aki gyorsan felmondatja a történetét, amiből január 27-én, a holokauszt emléknapon az esti híradóban látható lesz majd húsz másodperc. Mondtam, hogy tényleg őszintén érdekel a története.
A történelem egy karnyújtásra állt előttem. Attól, hogy személyesen kapcsolatba kerülhettem egy olyan személlyel, aki a Nyiszli Miklós könyvében, vagy Anne Frank naplójában olvasott történeteket megélte és elmondja, nagyon meg voltam illetődve. Csodálkoztam, hogy mennyire nem volt feldolgozva a története, és hatalmas élményt nyújtott az, hogy „beengedett az életébe”. Azt hiszem, hogy a filmkészítéssel eltöltött másfél év alatt sokat nyitott a gondolkodás- és látásmódomon. Nagyon sok életre szóló élményt kaptam a közös munkától, azt hiszem, hogy ez kárpótolt volna akkor is, ha nem jár be ilyen szerencsés utat a film – de nem panaszkodhatok.
Mindig azt mondjuk, hogy az ő története egy régi történet, miért kell vele foglalkozni, de hát manapság mivel másabb? Ugyanolyan veszélyek leselkedhetnek holnapután rád vagy rám. A Nussbaum 95736-ra lehet egy Holokauszt-történetként tekinteni, de lehet úgy is kezelni, mint egy intő jelt: a veszély nem szűnt meg, manapság is vannak, akik különböző ideológiáktól vezérelve eldöntenék, kinek mihez van joga. Ez egy félelmetes dolog: ma ő, holnap én – lásd a beszélgetés idején a közelünkben kirobbant helyzetet. Valahogy soha nem tanulunk a saját hibáinkból.
A legújabb filmed Ceaușescu Romániájába kalauzolja a nézőt.
Idén kerül bemutatásra az új dokumentumfilmem, amelynek A szocializmus hátsó bejárata a címe. Az 1965-1989 közötti romániai magyar sajtó és média munkatársainak olykor abszurdba hajló történetei feldolgozására vállalkozik: milyen volt a cenzúra és az öncenzúra nyomása alatt újságot írni, folyóiratot szerkeszteni, vagy sajtófotósnak lenni. Az ötlet Erdélyi Lajostól származott, ő elsősorban a marosvásárhelyi Új Élet fotóriportereként ismert, de számos kötet, fotográfiával kapcsolatos írás és portréfotó szerzője egyben. Több alkalommal felkerestem budapesti otthonában, ilyenkor rendre sztorizgatott és sok anekdotikus esetet felidézett, amelyeket felvettem. Aztán a filmterv bekerült az NFI pályázati rendszerébe, és akkor a járvány miatti bezártságban volt idő feltérképezni, kik azok, akik abból az időből tudnának és hajlandók is tapasztalataikat és élményeiket megosztani. Valahogy a film „készítette magát”, én csak mentem, hogy rögzítsem és szerkesszem az egészet.
Volt egy előkészített projektem, eredetileg ugyanis mással foglalkoztam volna: 2014 óta a sáromberki Teleki Samu gróf kelet-afrikai útjával kapcsolatos filmen dolgoztam. Szinte véletlenül szaladtam bele egy olyan archívumba, ami csak részben volt feldolgozva, majd ezt kutatva jutottam el 2017-ben az Egyesült Államokba, a Michigan State University-re, ahol a Teleki Samu kelet-afrikai útjáról származó naplókat őrzik. Ezt sikerült lemásolni és további írásos és képi archívumokat feltárva megszületett a doktori dolgozatom mellett egy dokumentumfilm terve is. Úgy volt, hogy 2020 júliusában elkészítjük a filmet Teleki Samu útja nyomán, amely projektben részt vett volna a gróf örökösének családjából Teleki Sándor, aki Kanadában él. Nos, ezt húzta keresztbe a pandémia: lett volna ugyanis egy egyhónapos forgatásunk Kelet-Afrikában.
Mit jelent erdélyi dokumentumfilmesként létezni?
Sokáig azzal hülyéskedtem, hogy mi itt Erdélyben, akik filmet készítünk, tulajdonképpen profi szinten amatőrködünk. Nem sért engem, hogy ha valaki azt mondja, hogy profin amatőrködöm, mert tényleg ezt gondolom – viszont az jó, ha nem csak én találom kedvemet ebben, hanem olyan visszajelzéseket is kap időnként az ember, hogy nem árt azzal a világnak. Érdeklődnek, megnézik a filmeket – és ez már jó.
Pár éve The Silent Group név alatt tömörültünk Marius Bențával, ő elsősorban szociológus, de színművet is írt már. A névválasztás mögött az az elgondolásunk állt, hogy a fősodor, a „mainstream” mellett van létjogosultásga a független alkotóközösségeknek is, legyen szó filmes munkáról, vagy egy tanulmánykötet megírásáról. Úgy gondolom, nem lehet kifogás, hogy támogatás hiányában ne dolgozzon valaki. Sok jó ötletet hagytak pont erre hivatkozva veszni ismerőseim, példánkkal ösztönözni is szeretnénk őket: ugyanúgy hiszünk a csend, mint a szavak, a hangok és a képek erejében.
Hogyan fér meg egymás mellet filmkészítés és tanárkodás?
Nehezen. Eleve az az ideális, hogy amikor az ember filmet (vagy bármilyen alkotást) készít, akkor arra tudja szánni az egész idejét, figyelmét. Van, aki egzisztenciateremtésként tekint a tanári pályára és van, aki tényleg szereti csinálni. Szerintem érződik az, amikor valaki hivatásszerűen tekint az oktatásra. Amikor elvállaltam ezt, nyilván mérlegelhettem, hogy hogyan tudom megosztani az időmet a tanári, az intézetveztői és az alkotói tevékenység között. Tavaly intézetet hoztunk létre, és ez az intézetvezetés olyan, mint amikor gyermeket hozol a világra: nem elég világra hozni, utána foglalkozni kell vele. Azt gondolom magamról – és akik jobban ismernek, tudják –, hogy én a 24 órát ki tudom feszíteni 24 órára, centire. Nagyon aktív embernek tartom magam. Amikor bevállaltam ezt az egészet, felmértem azt is, hogy mi van a serpenyő másik felében: elő volt készítve a Teleki-projekt, és másik két filmen is dolgozok pár éve, vagyis mindez nem fog engem ez az alkotói pályáról teljesen letéríteni.
A Kolozsvár Filmműhely révén középiskolásokkal is aktív filmes tevékenységet folytatsz. Hogyan alakult ki ez a közösség?
Az elmúlt 10 év alatt néhány magyarországi fesztiválon megfordultam, és több alkalommal találkoztam a délvidéki Zentáról érkező Bolyai Filmműhely nevével. Kíváncsi voltam, kik ők valójában, tulajdonképpen irigyeltem őket, hogy milyen vagány kis közösséget tudnak építeni már középiskolában.
Az egyik fesztiválon a vezetőjükkel, Megyeri Gáborral beszélgettünk arról, hogy létrehozzuk itthon a magunk filmes műhelyét – és nemsokára egy nagyon szerencsés csillagzat alatt meg is alakult Kolozsvár Filmműhely csapata. Meglátogattak a zentaiak, mi is elutaztunk Délvidékre, és az egészet úgy fogtuk fel, mint rock and roll-t: alkotni fogunk, de az egészet nem kell túlagyalni. Két kisfilmünk készült közösen, aztán az újabb projektjeinknek is keresztbe tett a covid, most a napokban ünnepeljük a harmadik szülinapunkat. Van egy projektünk, amit a tavalyi évben sokat görgettünk magunk előtt, és nyilván mi másról szólna, mint az online iskoláról, ahogyan a középiskolások tanárai megélték azt. Remélem, hogy be tudjuk fejezni idén ezt, aztán meglátjuk, hogy mi lesz a Kolozsvár Filmműhely további sorsa, hiszen tagjai nemsokára kimennek a 12 osztályból, a „klasszikus felállás” pótlása nélkülözhetetlen feladat lesz. De a zentai példa mutatja, hogy érdemes időt és energiát fektetni ebbe, hiszen fennállása 17 éve alatt a Bolyai Filmműhely sok értéket teremtett és közösségformáló szerepe is megkérdőjelezhetetlen. Nemcsak egyengeti a tehetséges diákok útját, de esetenként felkészíti a főiskolai filmes képzésre, ahogy arra a mi esetünkben is volt példa már.
