A Vaksötét második része tulajdonképpen nem is klasszikus értelemben vett folytatás, inkább a kultikusnak számító előd mérsékelten izgalmas variációja. Nem kockáztat sokat, de amit ígér, maradéktalanul be is váltja. Ennek ellenére bízunk benne, hogy Norman Nordstrom második visszatérésére sosem kerül sor.

A Vaksötét első felvonásának öt évvel ezelőtti debütje parádésra sikeredett. Fede Alvarez rémálomszerű home invasion thrillere – mely nem mellesleg a horror felé is erősen gravitált – úgy préselte közönségét a moziszék legmélyére, hogy mindeközben esze ágában sem volt feltalálni a spanyolviaszt, és – ez különösen rokonszenves erény – az első másodpercétől kifejezetten szerény ambíciókat dédelgetett. A zöldfülű, de mérhetetlenül kapzsi tolvajok és a vak háborús veterán párharca ugyan nem hordozott különleges feszültséget, sőt a cselekményvezetés és a környezetrajz is tökéletesen idomult a műfaji sztenderdekhez, karakterizálását tekintve a Vaksötét mégis kimagaslott a hasonló témájú tucatprodukciók közül. A Stephen Lang által pompásan megformált Norman Nordstrom ritka izgalmas antagonistának bizonyult: amellett, hogy virtigli gazember, aki szemrebbenés nélkül gyilkol, rémtettei jól körvonalazott motivációból fakadnak (rég elvesztett kislányát szeretné – igaz, meglehetősen abszurd módon – „visszakapni” a sorstól), és afféle non plus ultraként még külső megjelenése is üdítően markáns. Emberszabású, de fizimiskáját tekintve mégis rágcsálószerű monstrum, aki labirintusra emlékeztető házának üreges, mély tereiben, szűk „katakombáiban” alussza téli álmát. Ha azonban bárki felébreszti szendergéséből, kő kövön nem marad.

Az első filmben „a vak ember” még színtisztán negatív hős, aki egyenként levadássza a pénzére ácsingózó – erkölcsileg tehát nyilvánvalóan nem patyolattiszta – betörőket, egyedül csak a társainál komolyabb állóképességgel, illetve morális tőkével bíró final girl ússza meg ép bőrrel a vérfürdőt. A Vaksötét azonban obligát cliffhangerrel zárult, mely már diszkréten sugallta, hogy Nordstrom históriája ezzel még korántsem érkezett nyugvópontjához. Alvarez – aki társírójával, Rodo Sayaguesszel együtt a szkriptet is jegyezte – úgy érezte, az öbölháborút megjárt, lelkiismeret nélküli „pinceszörny” még ennél is rétegzettebb karakterré formálható. Tető alá hozták tehát a folytatást (melyet egyébként már az előd gigasikere is indokolt: amaz 10 millió dolláros minimálköltségvetésből készült, s ehhez képest több mint 150 milliót fialt), s az újabb sztorit már kifejezetten Nordstrom alakja köré szőtték.

Nyolc esztendő telt el az előző fejezetben elbeszélt események óta. Norman Detroit külvárosában húzza meg magát, egyetlen társa az elárvult kislány, Phoenix, akit hősünk egy porig égett droglabor romjai között talált, majd szárnyai alá vette, hogy néhai gyermeke örökébe léphessen. A mogorva veterán a széltől is óvja pártfogoltját, ezért is gerjed éktelen haragra, amikor egy, a környéken portyázó bűnbanda betör a házába, és elragadja tőle Phoenixet. Kisvártatva kiderül, hogy a gonosztevők vezére nem más, mint a gyermek vér szerinti apja, aki azonban nem valamiféle magasztos megfontolásból – például a család újraegyesítése végett – rabolta el saját csemetéjét, hanem azért, hogy saját önző és alantas vágyait kiszolgálhassa. Nordstromban felhorgad az apai ösztön, elhagyja remetelakját, s ellenlábasai nyomába ered.

Eddig hát a nem túlságosan eredeti történet: a Vaksötét második fejezete egyrészt a kultikus előd cselekményének kulcselemeit reciklálja, másrészt a marcona férfihős és a cserfes kislány kettősére építő, különböző rendű és rangú – de azért alapvetően kalandorientált – mozikat idézi. Csakhogy a szükség szülte, titkokkal terhelt „szülő-gyermek” viszonnyal kapcsolatban sem képes újszerű állításokat megfogalmazni. Rodo Sayagues – aki ezúttal nemcsak a forgatókönyvön dolgozott, de a rendezői stafétabotot is átvette Alvareztől – egyáltalán nem is mutat hajlandóságot arra, hogy elmélyítse a sztori legfontosabb aspektusait. Nemcsak az apa-lánya kapcsolat ábrázolása lehetett volna cizelláltabb, de a Vaksötét 2-ben a hagyományos családfogalom is pervertálódik, méghozzá nem csekély mértékben (Phoenixet mindkét oldalról önös érdekektől hajtott, becstelen figurák „ostromolják”, valódi szeretetközösségnek nyomát sem leljük), ám Sayagues e témát is kifejtetlenül hagyja. Kizárólag Nordstrom egyéni sorsdrámája izgatja: minden erejét arra koncentrálja, hogy mély érzésű, bonyolult lelkületű (anti)hősként fogalmazza újra a korábbi antagonistát. Ez azonban csak részben sikerül. Egyrészt már az első felvonás világossá tette, hogy Normant nem őszinte apai szeretetvágy, hanem rideg megszállottság hajtja, amikor rég halott gyermeke „utódját” keresi – és ezt a meglehetősen borús képet a folytatás sem igyekszik árnyalni –, másrészt nem túl szerencsés, hogy a vak veterán emberarcúvá formálásának egyik legfontosabb írói eszköze a kutyákhoz fűződő bensőséges viszonyának bemutatása. Nordstrom egyébként csak a James Mangold Loganjére hajazó fináléban mutatkozik érzékeny lényként, ám a múltbéli bűneit összegző nagymonológja kissé mesterkéltnek hat.

A Vaksötét második része mégis képes pozitív meglepetést okozni a karakterábrázolást illetően. Az írópáros mesterien játszik az egyes figurákhoz tapadó nézői hipotézisekkel, illetve emóciókkal: az egyes fordulatoktól függően hol Normanhez, hol pedig Phoenix vér szerinti apjához húz a szívünk, s az egymást követő nézőpontcserék annak ellenére is felcsigázzák a befogadót, hogy csak rövid ideig működnek dramaturgiai szervezőelvként. Ugyanakkor igazán kár, hogy egy ponton túl jól beláthatók a cselekmény hajtűkanyarjai, a végső leszámolás pedig hiába bővelkedik vérfagyasztóan erőszakos pillanatokban, ha néhány kínos logikai ellentmondás is tarkítja (gondoljunk csak arra a teljességgel előkészítetlen jelenetre, melyben az egyik bandatag hirtelen átáll a főhős oldalára, s egyben szitává lövi saját cimboráit). A vizualitás tekintetében azonban egyértelműen pozitív a mérleg: a harci szekvenciák kellően intenzívek és brutálisak (a szcenírozás egynémely esetben már valóban a horrorműfajt idézi), a képi világ (barátságtalan, fémesen hideg színek) és a térépítkezés (fojtogatóan sötét, szűk földalatti járatok) pedig az előd által megalapozott stílust követi. A hab a tortán Stephen Lang alakítása, mely másodszorra is kifogástalan – bár ebben már akkor is biztosak vagyunk, amikor még egyetlen képkockát sem láttunk a filmből.

Nehéz sommás ítéletet mondani erről a produkcióról, hiszen – bár nem sok vizet zavar – a maga jogán is szórakoztató, tisztességesen összerakott darab, csakhogy a megtekintést követően az élmény vészes gyorsasággal ürül is az emlékezetünkből. Az első epizód sem bizonyult trendteremtőnek (bár A tulajok/The Owners című tavalyi koprodukciós horror akár annak rip-offjaként is tételezhető), frissessége mégis arcon csapta a közönséget. A Vaksötét 2 még kevesebbet kockáztat, de amit ígér, azt maradéktalanul be is váltja. Bár a befejezés a néző fantáziájára is sokat bíz, mi azért őszintén reméljük, hogy Norman Nordstrom második visszatérésére sosem kerül sor. Nincs is rá szüksége, hiszen végre felemelkedett koromsötét barlangjából, s megfürdött a fényben.