Valószínűleg azt hiszi magáról, hogy film, ráadásul, hogy jó film. Pedig alig film. Bunkó bénaság, ami értelmezhetetlenségében szórakoztató.
A Limp Bizkit-énekesből lett filmrendező Fred Durst legújabb filmjét a dühös kritikusok konszenzusos – viszont indulatból, sebtében gépelt – véleményözöne úgy fojtotta meg kíméletet nem ismerve, ahogy a nem várt kismacskákat „szokás” születésük után víz alá nyomni. Nincs is szexibb látvány egy tomboló kritikusnál, aki a film főszerepében saját magát látványosan tökön rúgó John Travolta hülye haján élcelődik, miközben kiakadva veri a szövegszerkesztő fehérségébe a „filmértő” társadalom „jó ízlésű” tagjai által elvárt olyan sirámokat, amiket a The Fanatic felszínre hozott a Bergman-retrospektívek bugyraiban érlelt galamblelkéből. Nincs feleslegesebb dolog megsértődni, megbántódni, haragudni egy hasznavehetetlen film miatt. Ilyenkor az elér valamit, pedig semmit nem kellene elérnie. Persze, a The Fanatic csúnya, béna, bunkó, idegőrlően ostoba és érzéketlenül offenzív film, de az nem vezet sehova, ha mindezt oldalakon keresztül ragozzuk (közben egy kicsit megköpdösve a valóban zenetörténeti mélypontot jelentő Limp Bizkitet is). A kritikusok imádnak indulatosak lenni – jelen sorok írója sem mindig tudja csendesíteni elméjét – hiszen nincs is vagányabb dolog az íróasztal mögül zengzetes, cirkalmas, precíz műgonddal faragott ékes szentenciákban visszaküldeni egy olyan filmet az anyjába, ami megbántotta a kis szépérzékünket és felhorzsolta a legnagyobb büszkeségünket: az intellektusunkat. Egyszerű dolog ösztönből szapulni, ezt a filmet pedig lehet is.
A The Fanatic esetében tökéletesen látszik a probléma: hiányzik az a higgadt, tiszta, távolságtartó kíváncsiság a Durst első „szerzői” filmjéhez hasonlóan ocsmány filmek értékelésekor, ami hosszabb távon értékesebb lehet a „toxikus!”, „mizantróp!”, „lekezelő!”, „sértő!” szavak – és minden politikai korrektséggel kapcsolatos ez meg az – százezredik lánglelkű recsitálásánál. Mintha a kritikusnak ilyenkor mindenki nevében ki kellene kérnie magának valamit, ahelyett, hogy hátradőlne és egóját a lehető legtávolabb hajítva nézné az idővel – általában gyorsan – tovatűnő lángoló szemetet. Akit ugyanis Durst csapnivaló filmje megbánt, az meg is érdemli. Ha viszont ezt a bámulatos romhalmazt a nyugodt kíváncsiság perspektívájából mindössze a nagy mozgóképes szamszára egyik – durvát eufemizálva – kevésbé sikerültebb szilánkjaként látjuk érkezni és látjuk távozni, akkor talán élvezni is tudjuk majd. Úgy, hogy közben nem kapunk agyérgörcsöt, maximum szédülni kezdünk a film kapcsán felmerülő kérdések özönében. Ezekből a kérdésekből akár filmkritikát is lehet írni. Miért ne. Megválaszolhatatlanok, többnyire. Ez pedig jó, ez teszi zavarba ejtően élvezhetővé ezt az amúgy döbbenetesen rút gányt. Szóval:
Miért hívják Moose-nak, azaz Jávorszarvasnak az önmagát sorban harmadszorra (Speed Kills és Gotti, ugyebár) is megalázó Travolta által megformált félautista-félhülye filmrajongó szerencsétlent? A filmben látható egyszem tizennégy másodperces flashbackből azt kellene leszűrnünk, hogy Moose azért rajong a filmekért, mert az anyja traumatizálta… ribanckodással… vagy mi? Mégis hogyan élhet egyedül egy Los Angeles-i szuterénben egy fogyatékos férfigyermek, aki azzal keresi meg a különböző filmes memorabiliákra költött pénzét, hogy brit rendőrnek öltözve butítja a turistákat? Miért kezdett el rajongani az akció- és horrorsztár Hunter Dunbarért (Devon Sawa értékelhetetlen alakítása)? Mégis miért csempészné be egy Dunbar-buliba az első pillanattól fogva képtelenül viselkedő Moose-t a film teljesen felesleges narrátoraként is funkcionáló lesifotós barátnője (Ana Golja olyan, mint egy kibukott színművészetis) és miért van meglepődve azon, hogy a körvonalazhatatlan fogyatékossággal élő nyomorult balhét okoz, amiért a házigazda nem bukkan fel a saját partijában? Miután kidobja a biztonsági őr és miután Dunbar is majdnem megfejeli, a csaj miért mutatja meg neki azt az alkalmazást, amiből ki tudja keresni Dunbar címét? Ha Moose rajongóként azonosul önmagával, Durst miért ábrázolja mégis teljesen sztereotipikus, minimális empátiára se képes megszállottként? Hogyan tud az életképtelen Moose háromszor egymás után bemászni Dunbar Beverly Hills-i villájába úgy, hogy szinte mindegyik alkalommal meglátják? Miután Moose a kertben véletlenül (spoiler alert) kinyírja a házvezetőnőt, mi lesz a hullájával? Hogyan tud észrevételnül elbújni először egy szekrényben és utána hogyan kerül Dunbar kisfiának ágya alá (spoiler alert, bocs)? Hogyan kötözi az ágyához az alvó Dunbart (hoppá, megint)? Hol van a „willing suspension of disbelief” határa? Amúgy meg mit akar a beképzelt, bunkó, agresszív sztártól? Aláírást, bocsánatot, bosszút, barátságot, mindet vagy épp egyiket sem? Ha az egészséges rajongás és a megszállott, veszélyes rajongói mámor közti ellentétek és átmenetek, valamint a celebritás és a rajongói kultúra keresztmetszetének vizsgálata a film célja, miért kell ehhez Moose-nak fogyatékosnak lennie?
Ha már fogyatékkal élő, miért nem lehet szerethető fogyatékkal élő? Vajon Durst tudja, hogy egy autista, vagy kvázi-autista hogy él és hogyan viselkedik? Kinek kellene drukkolni, kivel kellene együttérezni? Ha felröhögök egy ostoba jeleneten vagy párbeszéden, akkor kin nevetek? Ha a saját fülcimpáját szagolgató szánni való beteg melákon, akkor én vagyok a féreg, vagy az, aki képtelen volt arra, hogy igazi emberként ábrázolja? Vagy mind azok vagyunk? Ha nem szeret senkit, kit utál igazán ez a film? Ha valóban Durst „élettapasztalatai” adták a történetalapot, akkor most azokat trollkodja meg jó tahón, akiknek megköszönheti, hogy az egyetemes könnyűzene után meghághatta a filmművészetet is? Az, hogy Dunbar egy jelenetben Limp Bizkitet hallgat fiával (és imádja), üres ironizálás, eltoszott reflexív magamutogatás, vagy pőre nárcizmus? És azzal mi újság, hogy a filmjét saját debil szereplőinek idézetei keretezik? Tudja egyáltalán Durst, hogy mit csinál? Tudja, hogy, filmet rendez? Mármint, volt elképzelése arról, hogy ez most akkor valamiféle drámai karaktertanulmány, pszichológiai thriller, horror, vagy esetleg egy sokadik szatirikus Hollywood-kritika legyen? Hogy lehet az, hogy semmilyen zsánerként nem működik a film? Hogy lehet valami egyszerre totálisan kiszámítható és mégis meglepően véletlenszerű? Mi ez, egy Esőemberbe oltott Tortúra? Ilyen az, amikor A komédia királya, a Taxisofőr és A rettegés foka részegen megrugdossa a Nevem Samet? Akar fejet hajtani a konkrétan meg is idézett filmek előtt, vagy csak pózol az árnyékukban? Thrash, posztmodern, vagy csak bénázás? Valahol közöttük? Lesz, ami lesz? Miért nem tudjuk eldönteni? Lehet a film befejezésénél röhejesebb módon megerőszakolni a józan paraszti észt? És mik azok a rajzolt inzertek, mit keresnek itt, kinek a gyereke pingálta őket? Miért vannak a külső jelenetek viszonylag szépen fényképezve és világítva, a belsők pedig miért olyan seggsötétek, hogy azt se tudjuk, hogy most akkor valamitől félnünk vagy valamit látnunk kellene? Miért van néha egész hetykén vágva, néha meg úgy, mintha valaki becsavarlazítózva ment volna neki egy macsetével? Mi ez az egész? Végül pedig – és erre talán még válaszolni is lehet – miért szórakozok jól és miért nem cseszem fel magam?
Azért, mert kiderült, hogy lehet valami annyira megfoghatatlanul elrontott, hogy arról csak bizonytalanul, levegőbe kapkodva lehet hadoválni, összevissza. Ez pedig egészen jó érzés: nem láttunk még mindent, nem tudunk mindent. Ahogy Durst megpróbál mindenkit hülyének nézni, ahogy egyszerre akar rendezőnek tűnni és blöffölni, ahogy nem tudja, hogy kitől lop, miért lop, az egyszerűen hihetetlen. Látványos haláltusa ez, amit jó büntetlenül, kacarászva nézni, és amit aztán jó elengedni is. A The Fanatic a dilettáns hübrisz csúcsterméke, mely nélkülöz minden tudatosságot, szervezőelvet, koncepciót, ízlést, tempót és gondolatot. Fergeteges a stáblista: „John Travolta is Moose”, „The Fanatic”, „A Fred Durst Film”. Valószínűleg azt hiszi magáról, hogy film, ráadásul, hogy jó film. Pedig alig film. De nehogy már ezért felhúzzuk magunkat.
