Vannak azok a filmek, amelyeknek már a nézési körülményei is jelentőségesek, a Marauders vetítése is ilyen volt: miután elmondtam a kasszáskisasszonynak, hogy melyik filmre kérem a jegyet, meg sem néztem a kapott bilétát, beirányítottak egy terembe, ahol épp kezdődött a film, megjelent egy péppé vert arcú Miles Teller, és én azt hittem, élvezni fogom ezt a filmet...
...aztán persze a kezdő narráció után megjelent a cím: War Dogs, én pedig rájöttem, hogy rossz filmre ültem be. Minden ceremónia nélkül távoztam, és sikeresen átültem a helyes terembe, ahol épp akkor kezdték vetíteni a Marauderst. Ott egy pár volt még rajtam kívül, akik a film felénél minden ceremónia nélkül magamra hagytak, s bár általában egy teljesen üres moziterem abszolút nem zavar, ezúttal legszívesebben én is követtem volna őket, mert akkor látszott már, hogy ez is egy olyan film lesz, amelyről egy-két héten belül teljesen el fogok feledkezni, hogy valaha is láttam.
Pedig a Marauders próbál komolyan vehető lenni, és talán épp abba bukik bele, hogy a szándékolt humor szinte teljesen hiányzik belőle. A legviccesebb része (és sajnos érezhető, hogy nem szándékoltan az) Dave Bautista Stockwell ügynöke: épp annyira tűnik komolyan vehetőnek, mint amikor Arnold Schwarzenegger egy tudóst játszott a Juniorban, és bár még szemüveget is adtak neki, csak még viccesebb, ahogy a pankrátorból lett színész okosan próbál maga elé bámulni és a drámai jelenet végszavát egyszerre elmondani. A főszerepet alakító Christopher Meloni az egyetlen, akin a szereplőgrádából látszik, hogy komolyan próbálkozik, és helyenként teljesen élvezetesek a párbeszédes jelenetei, épp csak az a baj vele, hogy nagyjából annyira érdekes a karaktere, mint egy szombati NCIS-rész mellékszereplőjének: volt családja, most nincs, és jól végzi a munkáját. Hozzá hasonló sorozat-szagú figurák népesítik be a Marauders világát, ami egyszerűen elveszik a saját összekuszált történetszálaiban.
A film egy brutális és profin leszervezett bankrablással indít, amelyben a halálfejes maszkot viselő rablók Siri-szerű, okosórával irányított mobilhangszórón keresztül adják ki utasításaikat az engedelmeskedő túszoknak, majd távozáskor teketória nélkül lepuffantják a biztonsági őrt, és sikeresen meglépnek hárommillió dollárral. Az eset felgöngyölítésébe beszáll az FBI is, Montgomery, Wells, Chase és Stockwell ügynökök pedig hamar rájönnek, hogy itt mindenki átver mindenkit, kettős ügynökök és korrupt politikusok keresztezik útjukat.
A sok szereplő egyenként nagyon kevés játékidőhöz jut – amivel alapvetően semmi baj nincs, az Avengers-sorozat is folyamatosan bizonyítja: nem kell, hogy egy erős főszereplőd legyen, hanem lehet több egyenrangú hősöd is, épp csak jól teszed, ha mindeniknek szerepet tudsz adni a főszál során. Ez pedig itt nem történik meg. A film negyedénél lép a történetbe például Mims felügyelő, akit a nagyon karakteres arcú Johnathon Schaech alakít, és bár többször bukkan fel azután a filmben, mint a legtöbb „főbb” szereplő, annyira kis szerepe van a fő történetben, hogy még a stáblistáról is lehagyták a nevét: egyszer elárulja Montgomery-t, mivel rákos a felesége, és kell neki a piszkos pénz is, ennél többet még húsz perc játékidővel sem tudunk meg róla.
A legnagyobb sztár, és természetesen a legnagyobb csalódás is egyben Bruce Willis, aki a korrupt bankigazgatót és maffiafőnököt, Hubertet alakítja. A nem is olyan régen készült Red 2-ben Willis még egészen hiteles öregedő akcióhősnek nézett ki, Hubertről azonban egy másik második részben nyújtott alakítása jutott eszembe: a Feláldozhatók 2-ben Willis felbukkan két perc erejéig, eldiskurál Stalonne-nal és Schwarzeneggerrel, majd lelép, és soha többet nem bukkan fel. De ne legyek igazságtalan: bár itt sem csinál semmi akióhősőset, a Maraudersben legalább öt percet beszél.
A fájdalmasan hosszúnak tűnő 1 óra és 47 perc után meglehetős megkönnyebbüléssel követtem két korábbi nézőtársamat a kijárat felé, és csak arra tudtam gondolni, hogy vajon nem jártam volna-e jobban, ha mégis inkább a „rossz” teremben maradok. [De, jobban jártál volna – a szerk.]
